1. rész

Zajtalan kínos csend

- Micsoda?! - hirtelen csak ennyit tudott kinyögni. Arca rémülten meredt az előtte álló rendőr arcára. A magabiztos férfi az egyszavas kérdést figyelmen kívül hagyva sétált mögé, a bilincs pedig azonnal pattant a megdöbbent lány csuklóján.

- Ez... Ez csak valami félreértés lehet! - motyogta már-már hangosabban.

Nem. A biztosurak nem így vélték. A kissé kapálódzó lányt gyorsan kihurcolták az épületből, még az ottmaradó másik két fél hitetlenkedve nézte végig a letartóztatás körülményeit.

Nathan rezzenéstelen arccal, mereven állt - mint egy holdkóros. Szeme hol a szerelmét éppen "elraboló" rendőrökön, hol pedig Aubrey könnybe lábadt tekintetén pihent. Zavaros volt számára az éppen látható kép.

Mr. Smith - mint afféle politikus - felháborodva állapította meg, hogy "Ez nem igazságos! Megzavarták az igazolványképeim készülését! Azonnali hatállyal...." de mielőtt befejezhette volna ideges mondatait, a vállat megveregető rendőr megadta neki az utolsó lökést ahhoz, hogy agytekervényeinek végre világos legyen: jobb ha nem mondja ki amire gondol. A törvénnyel nem a legjobb megütközni.

- Nathan! Csinálj valamit! - sikkantott még egy utolsót főhősnőnk, mielőtt a két rendőrrel együtt beszállt a kék-fehér járműbe.

Elhajtottak. Messze, az élénken világító napfénybe. A kicsi iroda bezárt, a tulajdonosnője nem jelentkezett többet a portáján. A két merev és ideges alak eltűnt - őket se láttak már a környéken. Minden üres lett, és kihalt. Csak a szirénázó rendőrkocsik fülsüketítő hangját lehetett hallani mindenütt...

A dobhártya szaggató zaj hamarosan elült. A kocsi leparkolt egy hatalmas fehér épület előtt, melyen sötétkék betűkkel e felirat állt: "Rendőrkapitányság".

'Csodálatos.' - morfondírozott Aubrey - 'Nem így gondoltam amikor azt mondtam, hogy világot szeretnék látni...'

Gondolataiba mélyedt volna, és egy hosszú eszmefuttatást is lebonyolított volna önmagával közösen, hacsak nem kezdik el megint rángatni.

- Hölgyem, kérem szálljon ki! - utasította a magasabbik rendőr. Barnás rövidke haja megbújt a sapkája alatt, az egyenruha pedig takarta fitt, bár mégis kicsit teltebb alakját.

A lány remegő lábakkal kászálódott ki a kocsiból. Nem értette az egészet. Miért került ide? Mi okból? Zavartságában még arra sem emlékezett, hogy hogyan jutott el idáig.

A biztosak karon fogták, gyors léptekkel vezették be az épületbe. Cipőik kopogása végighallatszott az egész folyosón, ahogy sétáltak. A 103-as szobánál álltak meg. Az ott álló őr pattogva nyitott nekik ajtót, majd ahogy a kulcs végérvényesen elfordult a zárban, a három alak beléphetett.

Aub az első - a kettő közül közelebb eső - széken landolt. Az egyik rendőr a szobában maradt, a másik pedig mogorván kisétált.

- Hívom a biztost. - motyogta közömbösen. Számára ez a szokásos mindennapi feladatok egyike volt, azonban a lány ezt korántsem szokta meg. Persze. Ki akarná ezt megszokni?!

Hallatszott a távozó bakancsának dobogása, ahogy elsétált a távolba. Most nem sietett annyira, mint az előbb. Már nem volt szükséges.

Az asztalnál ülő, egyetlen női fél a kezébe temette az arcát. Képtelen volt elhinni, hogy ide került. Miért pont Ő? És miért pont most? Hiszen annyira boldog... Bimbózó kapcsolata van élete szerelmével, saját fizetése és irodája. Kell ennél több? Neki nem.

És most? Biztos volt benne, hogy Nathan és a családja mellette fognak állni. Ő nem követett el semmi rosszat, és ezt mindenki tudja. A másik lehetőségre - ami mindezeknek ellentetje volt - még csak álmában sem volt kedve felkészülni. Hamarosan kijut innen - ha törik, ha szakad.

- Jó napot! - zökkent ki ismét a mély, érces hangra. Egy kövérkés úriember lépett a terembe, szemüvegét megigazítva ült le a lánnyal szemben. Barnás-szürke zakója feszült a testén, pici ősz haja pedig a befújó szél miatt lengedezett idős fejtetején. Gyanakodva szólt a lányhoz: - Tudja, mivel vádolják, Hölgyem?

Aubrey óvatosan ingatta a fejét. Fogalma sem volt arról a bizonyos "vádról", ami miatt itt kell töltenie a drága idejét.

- Szóval... - dörzsölte meg a szakállát az idősebb férfi - Adócsalás. Ért Engem? Adócsalással vádoljuk, emellett a könyvelés meghamisításának alapos gyanúja is fennáll. Fel tudja fogni ezt?

A kioktató hangnem, a folyamatos visszakérdezés... Már most tudta, hogy nem fogja kedvelni a "bácsit".

Aprót bólintott, mire a férfi erőteljeset sóhajtva felkönyökölt az asztalra, majd felállt.

- Tehát. Meséljem nekem arról, Miss... - hosszúra nyújtva a szót igyekezett kérdezés nélkül rájönni a nő nevére.

- Wood. - segítette ki a vádlott.

- Khm... Miss. Wood, meséljen, hogy miért, mikor, hogyan, vitte véghez ezt a kedves, több rendbeli bűntényt? Volt társa? Segített valaki? Nyugodjon meg, ez nem árulkodás, vagy beköpés. Szimpla igazságszolgáltatás. Szóval? Feleljen, gyerünk!

- Nem tettem semmit. - vágta rá kapásból, egy pillanatnyi gondolkodás nélkül.

- Szóval semmit. - bólogatott felfújt képpel a biztos - Értem én.

Még belül viccesnek is találta, hogy a megszeppent lány ennyire magabiztos választ adott. 'Hazudik. Csak ez lehetséges.' - mormolt a bajsza alatt. El sem tudta volna képzelni, hogy valaki valaha is igazat beszéljen.

- De ha tényleg nem tett "semmit", akkor miért van itt Angyalkám...? - támaszkodott ismét az asztalra, közel hajolva a lányhoz, aki ismét csak fejrázással tudott fejelni.

- Nem tudom. - suttogta.

- Szóval maga szerint jogtalanul hozták be?! Megvádolja ezzel a rendőrséget, az igazságszolgáltatást, és a törvény neves képviselőit?! - felemelve a hangját nyomatékosította a mondat értelmi fontosságát.

- Nem tudom. - hebegte. Ötlete sem volt, hogy mit feleljen. Még mindig az elmúlt egy óra hatása alatt állt, és nem értette az egész lényegét. Ha magabiztos igen választ adott volna, akkor az lett volna a gond, ha pedig nemlegeset, akkor pedig az...

Most az egyszer kedve lett volna hazamenni.

- Nos. - vett mély lélegzetet az uraság - Itt ez a papír, meg ez a toll. Most szépen leírja a vallomását ától-cettig. Kap két órát.

Majd sietve elhagyta a termet az őrrel együtt.

Aubrey egyedül maradt. A terem kezdett egyre levegőtlenebbé válni számára, csak bámulta az üres, szürke falakat. Az aprócska ablak nem nyújtott túl nagy kilátást a világra, és az emeleti helyiség miatt csak a felhőket lehetett látni. Esett. Ősz lesz hamarosan, már látszik. Az ég szürkéskék színbe borult, a felhők zuhanyszerűen ontották magukból a hatalmas cseppeket. A lány nagyra nyílt, smaragdzöld szemeiből is megindult a könnyáradat. El sem tudta képzelni a jövőjét egy sötét cellában bezárt ajtók mögött, csak a négy falat bámulva egész nap. Istenem... az élet nem lehet ilyen kegyetlen hozzá. Hiszen ártatlan.

Szíve hangosan dobogott. Lassan felállt a székéből, remegve az ablakhoz sétált nagy levegőket szívva a tüdejébe. Az idő amit egyedül töltött a teremben egy kész örökkévalóságnak tűnt. Csak a szapora lélegzetvételére tudott koncentrálni és minden lépésnél egyre gyengébb és idegesebb lett. Mi lesz ezután? Nem tud mit írni arra az átkozott lapra.

Lassan visszaült az asztalhoz, kezébe fogva a kopott kékes színű tollat. A kezében forgatta az apró tárgyat, nem igazán tudva mit kezdjen vele. A kicsit megsárgult papírhoz nyúlt, közelebb csúsztatva magához. Forgatta, nézte a szemével a rányomtatott fekete betűket, majd nagy elhatározással körmölte rá a vallomását. Visszaidézte az összes eddig megnézett krimisorozatot és az azokban elmondottak alapján ügyködött össze pár ügyes-bajos mondatot.

"A mai nap délelőttje folyamán, egy igazolvány kép sorozat készítése közben rendőrök és kommandósok rontottak rám, a barátomra és az egyik ügyfelemre. Csak mi, hárman tartózkodtunk az üzletben abban a pillanatban. A kommandósok elmentek, Engem pedig két egyenruhás rendőr szállított a kapitányságra. Adócsalással és könyveléshamisítással vádolnak. Nem tettem semmit. Ártatlan vagyok."

Fogalma sem volt róla, hogy kell vallomást írni. Főként nem egy jó vallomást. Ha csak az igazat írja, azzal nem árthat magának. A gondolatok futva cikáztak át az agyán, egyik pillanatról a másikra. Mit tehetne?

Maga elé meredve ült annál a förtelmes kőasztalnál. Magába mélyedt, teljesen elsüllyed, szinte fuldoklott a gondolataiban. Gyűlölte magát emiatt a tulajdonság miatt, de képtelen volt megszabadulni az érzéseitől.

A percek, a félórák csak úgy repültek... A szomszéd teremből hangos nevetés hallatszott. Aubrey undorodni tudott volna a hangtól. Imádott nevetni, de most gusztustalannak találta, hogy talán rajta nevetnek... Pedig a ráérős rendőrök csak az éppen nézett filmükön nevettek. Egy igazi komédia ment a kapitánysági szoba apró televíziójában. Még fekete-fehérben, néha el is ment az adás, ha elmozdult az antenna, de a hangulat megvolt. Az őrmesterek nagyokat kacagtak az ügyetlenkedő színészek láttán. Hősnőnket nagyon irritálta a hang, bár jelenleg minden apró-cseprő zaj bántotta érzékeny hallójáratait. A madárcsicsergés, a kocsik zakatolása, a járókelők beszűrődő beszélgetése, a kutyák ugatása és minden ami kintről vagy bentről jött, direkt vagy akár véletlenül...

Még egy fél óra telt így. Aub egyre és egyre csak idegesebb lett, várta, hogy végre valaki kihozza innen. Hamarosan egy szórakozott közlegény lépett a terembe.

- Nos, Kisasszonykám. Elkészült a vallomása? - húzta ki magát peckesen az asztal előtt megállva.

Aubrey késeket és kardokat hányt feléje a szemével. Őrülten haragudott a férfira, ami miatt ennyire felhőtlenül vidám tud lenni. 

- Igen. - morogta az orra alatt. 

A férfi mosolyogva vette fel a kitöltött papírt az asztalról, majd szorosan végigvizsgálta a szemével.

- Ez a... vallomása?

- Igen. - felelt ismét röviden a lány.

A fiatal rendőr még egyszer átfutotta a szemével a lapot.

- Jó. - motyogta, majd egy hangos ajtócsattanás keretében kiment.

Aubrey összerezzent a hangra. Testét átfutotta a csapás hideg szele, libabőrös lett. Kezével dörzsölte a felkarját - igyekezett felmelegedni. 

Ismét egy sikertelen akció. Még a lehelete is megfagyott, mikor a főtörzsőrmester rideg kék szemeivel találta magát szemben. Alapvetően kedvelte a kék szemű embereket - de most talált egy kivételt.

- Sajnálom, benn kell tartanunk magát. Közlegény - intett a még mindig nagyon vidám fiúnak - kérem, vegye előzetes letartóztatásba Ms. Wood-ot!

- Mi?! Miért, visznek el? Miért kell benntartaniuk, hiszen... Hiszen nem tettem semmit...

A kérdés mellett szinte szörfösként siklott el a két rendőr. Mintha meg sem hallották volna a lány vékonyka hangját, nem is érdekelte őket, hogy mondott e valamit - vagy sem.

Ismertették a jogait.

- Jogában áll ügyvédet fogadni, ha nincs rá lehetősége, kapitányságunk jelöl ki egyet magának. Minden amit mond felhasználható maga ellen... - hadarta a rideg, krimikből jól ismert szavakat a fiatal rendőrtiszt.

A kedvetlen, üres mondatok elöntötték Aubrey elméjét. Agya megtelt velük, mégis képtelen volt abban a minutumban felfogni, miről is beszélnek körülötte. Csak az újabb bilincs csattanást érezte, az apró kattanó hangot maga mögött, és minden ismét olyan volt, mint órákkal ez előtt... Üres helyek, kihalt lelkek, elfáradt, kihűlt elmék mindenütt. Frusztráló a tudat, hogy be leszel zárva - méghozzá nem is csak kis időre...

Lassan ballagtak végig az egyre szűkebbnek tűnő folyosókon. A váróteremként is szolgáló aulákban embercsoportok meredtek a lányra, szinte érezte a bőrén a hideg, fujjongó leheleteket. Tekintetétől még a nap is jégbe fagyott. Szemei megdermesztették a lélegzetvétel csendjét, a percről percre emelkedő életmentő mellkast. Az idő hirtelen megállt, az óra már nem kattant többé. Mindennek vége szakadt arra a másodpercre, már nem számított más - csak az elhaladó rideg testek zajtalan muzsikája.

Prológus

Egy takaros kis ház, a város közepén. Csicsás família, gazdag, ám nem túl vakmerő szülők. Egyedül féltett gyermekük nem örökölte egyetlen tulajdonságukat sem.

Íme Aubrey Wood. Egy lány, elveszve saját elméjének rózsaszín ködében. Kicsike szobájába zsúfolt cuccai között láthatjuk Őt, otthona kényelmében, távol a kemény valóságtól - ami kicsit sem hasonlít az álmaira.

- Aubrey Te vagy a mindenem. - öleli át a számára legfontosabb ember, miközben halkan a fülébe suttog. Az álomkép megtévesztő. A lány tudja, hogy a kapcsolatuk sosem lesz fenékig tejföl, de bízik a fiú hűségében.

A szeme előtt lebeg Nathan átlátszó, kissé homályos képe. Elmosolyodik szerelme arcán, látja a fiút mosolyogni - ez ritka. Igazából még soha nem látta nyugodtnak, természetesnek a barátját, aki inkább egy feszült, idegeskedő ember. A legkisebb dolgon is képes felkapni egy egész hordó vizet. Együtt töltött napjaik kiabálástól és durvábbnál durvább szavaktól hangosak. Rengeteg átsírt éjszaka után a lány már beletörődött: Ő minden gyengédségét odaadja a fiúnak, de mást nem tehet. Ha a barátja heves természet, nem akarhatja, hogy miatta változzon meg.

- Szeretlek Nathan. Nálad jobb barátot nem is kívánhatnék magamnak. - suttogja, majd kezei elvesznek a fiú kócos hajában. Ajkaik egyre közelebb kerülnek a másikéihoz, majd lágy, mindent elmondó csókban forrnak össze. A lány élvezi a csókot, a fiú szintúgy. Feloldódnak a másik lélegzetvételében, a szenvedély fokozódik, a hangulat emelkedik, az érzelmek heves kimutatkozása tölti meg a teret. Csak Ők ketten. Senki más.

Ha az ember már elveszett az álomban, elhagyni azt nehezebb lesz, mint megmászni a Kilimandzsárót.

Azonban mindig van valaki - vagy inkább valami - ami a méz után savanyú citrommal 'ajándékozza' meg az embert. Az a kis tárgy, amit a legtöbben utálnak, mégis a világ leghasznosabb - és főként nélkülözhetetlen - dolgai között tartják számon.

Egy halk pittyegés. Majd három. Aztán hat, kilenc, tizenkettő egyre erősebb hangon. És újra és újra ezek a számok ismétlődnek és a hangerő csak fokozódik és fokozódik szüntelen.

- Gyűlöllek. - motyogja Aubrey. Keze kilendül a puha takaró alól, majd egy erőteljes mozdulattal megszünteti az idegesítő pittyeket. Azonnal visszahúzza a kilógó végtagot, mivel megcsapja a hidegrázás erős és vad szelének fuvallata. Ráébred, hogy az egész éjszaka folyamán nyitva felejtett ablak és a susogó késő nyári szél teremti benne az érzést. Felsóhajt, még jobban magára húzza a paplant. Tűzvörös haját szétteríti a libatollas párnán, beszippantja a szoba kihűlt melegének vadvirágos illatát, majd megdörzsöli nagy, smaragdzöld szemeit és rászánja magát a cselekvésre. Felül az ágyán, becsukja a hideget beeresztő ablakot, majd, hogy megelőzze a számára ugyan nagyon csábító, de most már mégis kelletlen ismételt elalvást, nem dől végig ismét a puha matracon, hanem a fürdőszoba felé veszi az irányt. A tükörbe pillantva nem a világ legkellemesebb képe fogadja. Kócos haj, beesett tekintet, összevissza álló szempillák és valami lehetetlenül borzalmas szájíz. Megnyitja a csapot, és amint a lágy sugarú langyos víz megjelenik a cső végén alátartja két aprócska kezét, majd a kifolyt vizet arcához emelve öblíti le a sötét éjszaka nyomait. Eggyel jobb. Következő lépésként a kedvenc összeállítását veszi elő a szekrényből: egy kockás ing, kényelmes cicanadrággal és az a bizonyos piros tornacipő, ami nélkül egy lépést sem hajlandó tenni. Szempillaspirállal emeli ki megnyugtató színekben pompázó szemeit, majd lesétálva a lépcsőn azokba az emberekbe ütközik, akiket szeret, de... mégis öt perc után képtelen elviselni őket tovább. A szülei.

Mintha nem is az ő ősei lennének. Az anyja vékony alakú, magas nő. Az apja is magas, kissé testesebb ugyan, de ez mit sem változtat rajta. Aub mindig is alacsony volt, és nem adott annyira az öltözetére mint a szülei. Az anyja kiskosztümei mindig is zavarba hozták, apja flancos öltönyei pedig szintúgy. Ő maradt az ingnél és a tornacipőnél. Úgy érezte a többi ruhadarabot nem rá szabták.

Az anyjával való heves veszekedés után - természetesen ismét a kinézete miatt - elfogyasztotta a maradék lekváros kenyeret. Az utolsó falat közepette érte a telefoncsörrenés, az a fontos jel, ami annak a személynek az érkezését jelenti aki most a mindene. Nathan itt van, hogy elvigye. Úgy érezte a fiúnak nem szabad várnia rá, ezért azonnal felkapta a táskáját és még a kenyér utolsó darabjának lenyelése előtt egy hangosabb köszönés kíséretében elhagyta a házat.

A kis iroda ismét kinyitott. A vörös hajú lány és szívdöglesztő barátja együtt léptek be a nyitott ajtón. Aubrey kényelembe helyezte magát egy széken, táskájában kotorászva kereste legféltettebb kincsét: a fényképezőgépét. Ez a kis kamera volt élete legfontosabb tárgya. Ez biztosította a megélhetését, a boldogságát és képviselte mindazt, amit szeret csinálni. Mikor fotózott nem gondolt a mindennapi sérelmekre, a fájdalomra, a kétségbeesésre amit érzett. Mióta megnyitotta a saját irodáját a szülei sem kételkedhettek benne. De ha mégis - az Őt egy cseppet sem érdekelte.

A világ olyan lánynak ismerte meg, aki kissé félénk, visszahúzódó, de ha már nagyon ideges kimondja ami nyomja a lelkét. Imádott a gondolataiba süllyedni és csak arra összpontosítani: egyszer jobb lesz.

Optimista kijelentés.

A mai nap fontos az életében. Utálta a fontos embereket, ezek közül is a nagyszájú politikusokat leginkább, de ma mégis egyet kellett közülük fogadnia. Mr. Smith az államuk kancellárja érkezett hozzá egy fontos megbízatással: igazolványkép. Igazolványkép. Jó minőségű, még ha kicsit drága is, de mit számít az egy nagy embernek...?! Semmit. Egy kis költött pénz, ugyan mi az már. A pénz megy, majd jön ismét. A kocka egyszer mindig megfordul.

Az órák teltek és a vendég meg is érkezett. Kalapját megemelve köszönt a fiatal szerelmeseknek, majd helyet foglalt az előre kikészített székben. A kamera forgott, a képek csak úgy száguldottak, kockáról kockára. Egyre több felvétel, és csak egyetlen jó lesz közöttük. A digitális világban semmiség.

Nathan az ajtóban állt, nem akarta megzavarni a munkát. Aubrey próbálta jó profilba állítani Smith uraságot, ami nehezebb volt, mint gondolta. A kopaszkás idősebb férfinak ugyanis egyik beállítás sem felelt meg...

Ahogy állogatta az urat, az már épp fizető félben volt, amikor...

Fekete egyenruhás emberek sisakokkal a fejükön és géppisztollyal a kezükben. Kommandósok. Az egyszerű célpontok azonnal a földre kerültek. Rémült arcok és hangos szívdobogás mindenütt.

- Aubrey Wood. - jött be hangos léptekkel egy rendőr, majd felsegítette a lányt a földről - Letartóztatom adócsalás és könyvelés meghamisításának alapos vádjával.