Egy takaros kis ház, a város közepén. Csicsás família, gazdag, ám nem túl vakmerő szülők. Egyedül féltett gyermekük nem örökölte egyetlen tulajdonságukat sem.
Íme Aubrey Wood. Egy lány, elveszve saját elméjének rózsaszín ködében. Kicsike szobájába zsúfolt cuccai között láthatjuk Őt, otthona kényelmében, távol a kemény valóságtól - ami kicsit sem hasonlít az álmaira.
- Aubrey Te vagy a mindenem. - öleli át a számára legfontosabb ember, miközben halkan a fülébe suttog. Az álomkép megtévesztő. A lány tudja, hogy a kapcsolatuk sosem lesz fenékig tejföl, de bízik a fiú hűségében.
A szeme előtt lebeg Nathan átlátszó, kissé homályos képe. Elmosolyodik szerelme arcán, látja a fiút mosolyogni - ez ritka. Igazából még soha nem látta nyugodtnak, természetesnek a barátját, aki inkább egy feszült, idegeskedő ember. A legkisebb dolgon is képes felkapni egy egész hordó vizet. Együtt töltött napjaik kiabálástól és durvábbnál durvább szavaktól hangosak. Rengeteg átsírt éjszaka után a lány már beletörődött: Ő minden gyengédségét odaadja a fiúnak, de mást nem tehet. Ha a barátja heves természet, nem akarhatja, hogy miatta változzon meg.
- Szeretlek Nathan. Nálad jobb barátot nem is kívánhatnék magamnak. - suttogja, majd kezei elvesznek a fiú kócos hajában. Ajkaik egyre közelebb kerülnek a másikéihoz, majd lágy, mindent elmondó csókban forrnak össze. A lány élvezi a csókot, a fiú szintúgy. Feloldódnak a másik lélegzetvételében, a szenvedély fokozódik, a hangulat emelkedik, az érzelmek heves kimutatkozása tölti meg a teret. Csak Ők ketten. Senki más.
Ha az ember már elveszett az álomban, elhagyni azt nehezebb lesz, mint megmászni a Kilimandzsárót.
Azonban mindig van valaki - vagy inkább valami - ami a méz után savanyú citrommal 'ajándékozza' meg az embert. Az a kis tárgy, amit a legtöbben utálnak, mégis a világ leghasznosabb - és főként nélkülözhetetlen - dolgai között tartják számon.
Egy halk pittyegés. Majd három. Aztán hat, kilenc, tizenkettő egyre erősebb hangon. És újra és újra ezek a számok ismétlődnek és a hangerő csak fokozódik és fokozódik szüntelen.
- Gyűlöllek. - motyogja Aubrey. Keze kilendül a puha takaró alól, majd egy erőteljes mozdulattal megszünteti az idegesítő pittyeket. Azonnal visszahúzza a kilógó végtagot, mivel megcsapja a hidegrázás erős és vad szelének fuvallata. Ráébred, hogy az egész éjszaka folyamán nyitva felejtett ablak és a susogó késő nyári szél teremti benne az érzést. Felsóhajt, még jobban magára húzza a paplant. Tűzvörös haját szétteríti a libatollas párnán, beszippantja a szoba kihűlt melegének vadvirágos illatát, majd megdörzsöli nagy, smaragdzöld szemeit és rászánja magát a cselekvésre. Felül az ágyán, becsukja a hideget beeresztő ablakot, majd, hogy megelőzze a számára ugyan nagyon csábító, de most már mégis kelletlen ismételt elalvást, nem dől végig ismét a puha matracon, hanem a fürdőszoba felé veszi az irányt. A tükörbe pillantva nem a világ legkellemesebb képe fogadja. Kócos haj, beesett tekintet, összevissza álló szempillák és valami lehetetlenül borzalmas szájíz. Megnyitja a csapot, és amint a lágy sugarú langyos víz megjelenik a cső végén alátartja két aprócska kezét, majd a kifolyt vizet arcához emelve öblíti le a sötét éjszaka nyomait. Eggyel jobb. Következő lépésként a kedvenc összeállítását veszi elő a szekrényből: egy kockás ing, kényelmes cicanadrággal és az a bizonyos piros tornacipő, ami nélkül egy lépést sem hajlandó tenni. Szempillaspirállal emeli ki megnyugtató színekben pompázó szemeit, majd lesétálva a lépcsőn azokba az emberekbe ütközik, akiket szeret, de... mégis öt perc után képtelen elviselni őket tovább. A szülei.
Mintha nem is az ő ősei lennének. Az anyja vékony alakú, magas nő. Az apja is magas, kissé testesebb ugyan, de ez mit sem változtat rajta. Aub mindig is alacsony volt, és nem adott annyira az öltözetére mint a szülei. Az anyja kiskosztümei mindig is zavarba hozták, apja flancos öltönyei pedig szintúgy. Ő maradt az ingnél és a tornacipőnél. Úgy érezte a többi ruhadarabot nem rá szabták.
Az anyjával való heves veszekedés után - természetesen ismét a kinézete miatt - elfogyasztotta a maradék lekváros kenyeret. Az utolsó falat közepette érte a telefoncsörrenés, az a fontos jel, ami annak a személynek az érkezését jelenti aki most a mindene. Nathan itt van, hogy elvigye. Úgy érezte a fiúnak nem szabad várnia rá, ezért azonnal felkapta a táskáját és még a kenyér utolsó darabjának lenyelése előtt egy hangosabb köszönés kíséretében elhagyta a házat.
A kis iroda ismét kinyitott. A vörös hajú lány és szívdöglesztő barátja együtt léptek be a nyitott ajtón. Aubrey kényelembe helyezte magát egy széken, táskájában kotorászva kereste legféltettebb kincsét: a fényképezőgépét. Ez a kis kamera volt élete legfontosabb tárgya. Ez biztosította a megélhetését, a boldogságát és képviselte mindazt, amit szeret csinálni. Mikor fotózott nem gondolt a mindennapi sérelmekre, a fájdalomra, a kétségbeesésre amit érzett. Mióta megnyitotta a saját irodáját a szülei sem kételkedhettek benne. De ha mégis - az Őt egy cseppet sem érdekelte.
A világ olyan lánynak ismerte meg, aki kissé félénk, visszahúzódó, de ha már nagyon ideges kimondja ami nyomja a lelkét. Imádott a gondolataiba süllyedni és csak arra összpontosítani: egyszer jobb lesz.
Optimista kijelentés.
A mai nap fontos az életében. Utálta a fontos embereket, ezek közül is a nagyszájú politikusokat leginkább, de ma mégis egyet kellett közülük fogadnia. Mr. Smith az államuk kancellárja érkezett hozzá egy fontos megbízatással: igazolványkép. Igazolványkép. Jó minőségű, még ha kicsit drága is, de mit számít az egy nagy embernek...?! Semmit. Egy kis költött pénz, ugyan mi az már. A pénz megy, majd jön ismét. A kocka egyszer mindig megfordul.
Az órák teltek és a vendég meg is érkezett. Kalapját megemelve köszönt a fiatal szerelmeseknek, majd helyet foglalt az előre kikészített székben. A kamera forgott, a képek csak úgy száguldottak, kockáról kockára. Egyre több felvétel, és csak egyetlen jó lesz közöttük. A digitális világban semmiség.
Nathan az ajtóban állt, nem akarta megzavarni a munkát. Aubrey próbálta jó profilba állítani Smith uraságot, ami nehezebb volt, mint gondolta. A kopaszkás idősebb férfinak ugyanis egyik beállítás sem felelt meg...
Ahogy állogatta az urat, az már épp fizető félben volt, amikor...
Fekete egyenruhás emberek sisakokkal a fejükön és géppisztollyal a kezükben. Kommandósok. Az egyszerű célpontok azonnal a földre kerültek. Rémült arcok és hangos szívdobogás mindenütt.
- Aubrey Wood. - jött be hangos léptekkel egy rendőr, majd felsegítette a lányt a földről - Letartóztatom adócsalás és könyvelés meghamisításának alapos vádjával.
