3. rész

Halálfutam

Ugrott.
Menekülnie kellett a számára "végzetként" kijelölt út elől...

Végzetes sebességgel repült - akár a nemrég lepöckölt kődarabka. Teste félelmetesen gyorsult a másodperc töredéke alatt, fáradt izmai képtelen voltak sikoltást képezni a torkában. Félelmetes volt.

Csendben zuhant. Síri csendben, felkészülve a mindent eldöntőre. A végzetre. Az Ő végzetére. A tudat, hogy nem egy börtönben, bezárva hal meg, mint egy kis énekesmadárka a vadász házában, mindenért kárpótolta.

Senki sem láthatta. A kihalt, fekete utcán még a madár sem járt - csak repült. Ő volt az egyetlen, aki a magaslatról alázuhanva benépesítette a teret.

Ahogy leért, a testében lévő inak elernyedtek, a vér egy pillanatra megállt a keringésben. Az agy - a sokktól - egyre kevesebb oxigént kapott, a szíve kihagyott a verésben pár ütemet. A zuhanás végzetes lehetett volna számára. A tökéletesen simára lepakolt betonkövek ténylegesen a mennyek útjára bocsájthatták volna...

De nem így lett. Talán egy egész könyvbe tellene kifejteni, mekkora szerencse érte főhősünket, és mekkora volt ennek a százalékban kiszámítható esélye. Sikeresen elkapta a szerencse legmocskosabb és legbűzlőbb változatát - ám ez volt az, ami éppen a legjobbkor, s a legjobb helyen jöhetett. 

Egy szemetes.
Büdös, teli kuka. Igazi "szemétláda"...

Igen, ebben zuhant bele Ő, Aubrey - a pedantéria és a "moss kezet evés előtt" egyik példaképe. Ronda, undorító helyen volt - a legaljak legalján. Romlott és bűzös dolgok kerültek a bőrére, tapadtak rá, majd fertőzték meg. De most nem tudott erre gondolni.
Levegő után kapkodva konstatálta a helyzetet. Rettenetesen szédült, nem látott semmit - a zuhanástól a fedél is rácsukódott az említett kukára. A világ picit elhomályosodott, befeketült a szeme előtt. Úgy érezte megvakult, biztosan nem élte túl... Percekig gondolkodott ezen, igyekezett felnyitni retesszel zárt szemeit.
Próbált megmozdulni. Az ujjai épek voltak - kivétel egyet: amelyikre teljes testből ráesett - szúró fájdalom vette körül a kicsi testrészt, mikor megmozdította. Halkan felszisszent, ám torkából más hang nem jött ki.
Egy kemény dolgot észlelt maga fölött, amikor próbált felemelkedni. A feje még mindig nagyon zúgott - ezen az sem nagyon segített, hogy elég rendesen beleverte a "tetőbe" feltápászkodás közben. Fájdalmasan tapogatta az újonnan nőtt púpot, másik kezével pedig a feje fölé nyúlva igyekezett kitapasztalni a dolog tetejét, amiben benne volt. Megérezte az ormótlan büdöset is - visszatért a szaglása.
Az érzékszervei egyesével nyerték vissza régi erejüket. Most sem hagyták cserben.
Egy kis markolászás után, a szemetes tetejét is sikerült leemelnie a feje fölül. Kijutott. Feje kibukkant a ládából, körülnézett, majd vissza önmagára. Undorodott a "szemetesben voltam" helyzet igazságától, de mikor ráeszmélt, hogy nem Szent Péterrel teázgat a mennyben - megnyugodott. Megnyugtató volt az "élek" és a "kijutottam" gondolat, és már kevésbé élt a "büdös kuka" életkép.
Két alkarjával megtámaszkodott a szemetes két oldalán, lábát valami kiálló dologra ékelte, és kicsit ügyes-bajosan, de kijuttatta magát. Érezte, hogy megmenekült - vége a küzdelmeknek.
De fogalma sem volt, hogy milyen megpróbáltatások várnak rá ezek után.
Minden esetre is az ormótlan magassarkú a szemetesben landolt. Mezítláb folytatta az útját.
Haza kell mennie. Igen, oda haza. Ahol picit szeretett, de mégis inkább utált egy picit lenni.
Tudta, hogy a szülei nem adnák fel - egyetlen gyermekük volt. Nagyon bízott abban, hogy bennük segítséget nyújtó kézre akad majd. Nem volt más választása: a balhék anyuval és apuval most háttérbe kerültek. Aubrey sosem ismerte azt a családi összetartást, amiről mindenki annyit mesélt neki össze-vissza, de most... tudta, hogy e miatt az összetartás miatt fog életben maradni.
Vagy mégsem.
Minden esetre is nagyon eltökélt volt, ahogy megindult a sötét utcán. Este tíz körül járhatott az óra, a szülei ilyenkor még fenn szoktak lenni. De borzasztó volt azt tudni, hogy nem keresték meg Őt. Nem keresték az egyetlen lányukat, akit állítólag mindennél jobban szerettek. Nem keresték... Vagy csak nem találták meg.
Aub az utóbbiban reménykedett. Az édesanyja és az édesapja nem érzéketlen barmok. Csak... néha picit nehéz megérteni őket. "Csicsásak" voltak, Aubrey pedig a természetességet kedvelte. Jól kijöttek, de...
...Igazából sohasem értették egymást. Hiába voltak a szülei, mintha csak valami távoli, messzi földről ideérkezett rokonok lettek volna, akik talán nem is a rokonai, de a kapcsolatot ápolni kell velük...
De most minden reménye bennük volt, ahogy egyre csak ment előre. Előre - a biztonságot jelentő előrébe. Oda, ahol az élet ismét a normális, megszokott vágányon fut. Vajon létezik még ez az előre?
Talán igen. Talán minden rendben és az édes szülei feszülten várják otthon. Lehet, hogy az anyja kínok közt sírt végig minden estét, amíg nem volt otthon, az apja pedig talán ismét rágyújtott... Megtudhatatlan.
De sajnos létezik a másik út is - a talán nem. Ez egy borzalmas fejezet lenne az életében, nem is akart bele gondolni.
'Oh, Aubrey. Még mindig az álomvilágodban élsz, az álom-jóképű barátoddal, egy kis helyen, ahol te magad sem érted, hogyan férsz el. Egy túl tökéletes világ ez, talán minden rózsaszín és vattacukorból van. /igaz, mindkettőt utálod/ De ha nem ébredsz el időben... leesel a kicsi felhődről és nagyot koppan az éretlen, vörös fejed! Ezt nem akarhatod.'
Sokáig tartott, mire odaért a házhoz. Nem akart kopogni - hátha valaki észrevenné. Meglepetést akart, és annak a csendes félhomálynak a látványát, amiben a szülei békésen alszanak. Az ablakban üldögélő krizantém cserepét vette célba. A virágot óvatosan, a száránál fogva emelte meg, mire az a nejlonba csomagolt földlabdájával együtt könnyedén ki is jött az edénykéből. A lány a cserépbe nyúlt, kivette a ház pótkulcsait, majd visszahelyezte a növényt - mint újkorában: semmi baja, ki se vette senki, ép, és él tovább a kis földjében. Érintetlenül.
A kulcs hangtalan fordult el a zárban, az ajtó lassan résnyire nyílt. A lány kihúzta a kulcsot, jobb tenyerével óvatosan meglökve az ajtót. Semmi zaj. Biztosan alszanak... Már az igazak legigazabbját álmodják így, éjnek évadján.
Hirtelen rárontott a lelkiismeret furdalás. Ez a már korábbról jól ismert érzés, régi barátja. Kis szilánkként állt bele a szívébe, majd ahogy egyre jobban végiggondolta a dolgot, a pici szilánkocska egy hatalmas üvegcseréppé nőtte ki magát, szétmarva a fiatal női szívet. Most is belegondolt. Az eszébe hasított, hogy mennyi átsiratott éjszaka állhat most e mögött a csönd mögött. Elképzelte a szülei békés szendergését, próbálta átérezni a lelkiállapotukat, még az álmaikat is igyekezett kifürkészni. A kis szilánk pedig nőttön nőtt... Nem akarta, hogy szenvedjenek.
Belépett a nappaliba. Függönyök a szokásostól eltérően behúzva, minden poros egy picit és ... a tárgyak, mintha megkoptak volna az idő alatt, amíg távol volt. Hová tűnt az anyja takarítómániája? Egyértelmű. Aub magával vitte azt is a sötét cellába... A szilánk már megint nőtt egy picit.
A konyhába indult, mintha újra fel akarná fedezni magának a házat, amiben már majdnem 3 éves kora óta lakott. Az apja levei szétszórva hevertek az étkezőasztalon, - néhány pedig a székekre csúszva. A rendezettség is kiveszett az idősödő házból... A börtön mindent elcsúfít, sötétebben láttat. A szilánk ismét nagyobbodott.
A szülői hálóba sétált végül, hogy kioldhassa a már túl nagyra nőtt csomót a gyanú cérnafonalán. Óvatosan lökte meg az ajtót.
Sötét volt bent. A kis megszokott félhomály teljesen eltűnt, a redőnyök leeresztve, a függönyök - az összes többi helyiséghez hasonlóan - itt is eltakarták az ablakok vékony üveglapjait. Nem égett egy lámpa sem, az ágyak pedig... bevetve álltak magukban: üresen. A szobában egy lélek sem aludt.
A szilánk újra utat a tört, a már-már majdnem megnyugvást lelő szívbe.
Aubrey a saját szobájába sietett. Éber sorozatgyilkosként, villogó zöld szemekkel tépte fel az ajtót. Kócos haja hirtelen a szemébe hullott, ahogy a menetszél megcsapta. Messze nem az a látvány tárult a szeme elé, amit elképzelt. A szülők zokogó, kisírt pillantása helyett, egy üresen hagyott helyiség és egy - az ágyán gyanútlanul heverő - cetli fogadta. Nem is cetli volt, inkább egy kis papírdarabka, egy letépett rész egy füzetlapból. Az apja füzete.

"Aubrey,

Reméljük hamarosan szabadlábon védekezhetsz, 

de Édesapáddal sürgősen el kellett utaznunk.

Hidd el, nagyon szeretünk Téged.

Kérlek ne keress.
Majd jelentkezünk.

Puszil,

Anya és Apa"

A szilánk súlyos üvegcseréppé változott, mélyen befelé hatolva szúrta át a szívet. Az erős vérzést nem enyhíthette semmi és senki. Örökre megmaradt ezentúl, mélyenszántó, fájdalmas, kínlódó emlékké formálódva. De ott lesz. Mindig ott lesz, ha akarja, ha nem. Kihat rá, akaratán kívül. Minden percben, órában és másodpercben emlékezni fog rá. Minden héten, s hónapban megemlíti majd. Nem lesz olyan év, amelyikben ne kerülne ismét a szeme elé ez a fájó, tisztán látni nem hagyó, keserves történés.

Az anyja írását látva ledermedt. A finom kis dőlt betűk most vésetként forrtak az ujjaira, s az ujjakon keresztül a vérbe átszivárogva a szívbe.
Cserbenhagyták. Igen, Ők. A szülei, a rokonai, a családja. Család? Létezik még egyáltalán ez a szó?

Nem az ő emlékezetében már nem.

Sírva borult az ágyára. Az ágyra, melyben éveken keresztül aludt. Bár ez az ágy többet jelentett. Sokkal többet, mindennél többet. Tudta az összes bánatát, örömét, fájdalmát. Ismerte az esti sírások, a nappali kacajok és az örökké elkermelygő gondolatok történetét. Mindenről tájékozódott volt. S ez az ágy... többé már nem jelenthet semmit számára, ahogy a ház sem. Meg kell szabadulnia az összes kellemes érzésétől, ami ide fűzi. Mert elhagyták. Senki nem volt már, akire egy kicsit is számíthatott...

Kivéve egyetlen embert.

Egy utolsó halk, kívánatos reménysugár az összetört szív számára. A megnyugvást jelentő menedék, az új léleklakás. Egy mindenért kárpótló, biztonságos menedék, mely eztán örökké ott lesz, s segíteni fog. Mindenben. Amiben csak szeretné. A szerelem.

A szerelem, ez a kis bolond, meghatározhatatlan dolog, amire még a tudósok se tudták megtalálni a megfelelő definíciót. Szinte mindannyian érezzük, sokszor tán nem is vagyunk tisztában vele, de ott van. A szerelem, minden ember szívében ott van. Valahol már kigyúlt a láng, néhol még csak pislákol, egyes helyeken már csak izzó parázs, de másutt forró, perzselő, s égető láng volt, mely éltetett. A szerelem már sokunkat éltetett, de többeket vitt sírba. A szerelem... az szerelem. 

Aubrey-t is rabul ejtette ez a csalfa, gaz érzés. Teljesen megbabonázta, s hatalmába kerítette a lány apró szívét. Összeszedte a darabkáit, a helyükre pakolta őket, majd lágy, meleg hősugárral összeforrasztotta, újra, - egy nagy egésszé a széthullott szemeket.

A szerelem letörölte a könnyeit, amiket mások okoztak. A fájót elviselhetővé tette, s felállásra ösztönözte.

Aub nagyot sóhajtott, először az egyik, majd a másik térdét emelte fel a rogyásból. Alkarjaival erőszakosan törölte le először egyik, majd másik szeme könnyeit. Képzeletében megszületett az elhatározás: nem rogyhat össze itt, csak úgy, sírva, mint egy bőgőmasina. Igen is van helye valahol...

Nathan szívében.

Az elhatározás örök. Ki kell tartani mellette, még akkor is, ha te magad sem gondolod már komolyan. Meg kell próbálni, el kell mondani, meg kell tenni - annyira rossz nem lehet. Meg kell tudni az igazságot. Ha fáj, ha nem. El kell viselni.
A kis cédulát összegyűrte, majd a zsebébe gyömöszölte. A szekrényéhez lépdelt, ruha után kutatott - nem mehetett már sehova az őr jelmezben. Különben is...kényelmetlen.
Elővett egy kockás inget és egy cicanadrágot. A kavicsok és a hideg macskakövek összevagdalták finom kis talpai érzékeny bőrét. Megremegett, ahogy a nadrág felhúzásakor a lábaira tekintett. A látvány vészjósló volt, s nem túl érzéki. De nem tudta felizgatni. Csak egy dolog járt a fejében... Nathan és a szerelme. Oda kell jutni hozzá.
Ha elhatározás, hát elhatározás. Aub tartotta magát a saját kitalálmányához, cipőt húzott a fájó lábaira, majd elhagyva a házat elindult. Elhagyta az otthonát - vagyis az ex-otthonát. Ezentúl ez a kissé öregecske, kopottas, felújításra váró ház már nem jelent semmit az életében. Kihűltek az emlékei, habár... még a frissnél is frissebbek.
Nath közel lakik hozzájuk, csak pár utcányira arrébb, egy kis bérlakásban. Ketten bérelték, mint egy összeköltöző szerelmespár, - bár Aubrey csak ritkán tartózkodott ott. A kis fészek két szobából, egy fürdőből és egy apró konyhából tevődött össze. Egyikőjük sem főzött soha, azonban a rendelt pizza sokkalta de finomabbnak tűnt, ha együtt ették. Ilyen a szerelem: két unatkozó ember sokáig együtt unja magát, aztán smárolnak.
A kicsi ház nem tűnt kihaltnak, mikor odaért hozzá. A lámpafény égett, Aub biztosra vette, hogy Nath otthon van. Talán épp bánkódik, hogy nem tudott bemenni hozzá... Lehet, hogy felemészti a bánat és a lehangoltság, amiért most nem lehet az imádott lánnyal. Pedig...
'Oh, kicsi Aubrey. Annyira naiv vagy, hogy az már édes.'
Mint, aki ráült a csengőre. Éjfél fele közeledve már nem elég egy apró csengetés, - legalábbis főhősnőnk fejével gondolkodva - hosszan kell nyomni, hátha ilyenkor már halkabb a zaj.
Egy sokat nem mondó morgás hallatszott az ajtó által eltakart rejtélyes szobák felől. A lány már sokszor járt itt, mégis, ahányszor ide repítette a sors söprő keze, mindig újra és újra, a körültekintőbbnél és figyelmesebben kellett átvizslatnia a házat. Smaragdzöld szemei most is ablakról ablakra ugráltak, az ajtó minden egyes kis repedésébe beférkőztek, miközben gondolatban már a falak lekopásait pótolgatták ki.
Kulcscsörgés, pár kisebb zaj - reccsenések, puffanások - , s megérkezett a ház ura.
Fura Ura. Kis borostát növesztett az arcán, pici bajusza is nőtt - de még szőrösen is helyesebb volt a szívdöglesztőnél. Talán ellenállhatatlan, de mégis rideg, akár egy fagyott jégcsap az éjszakában.
Mert a szíve jégből volt. Feltörhetetlen, csákányozhatatlan jégből, arcán a kígyó mosolya. Vészeset sugall e gondolat, bár a szerelmes, langyos, pici szív soha nem venné észre.
Forró esőként fagy ajkára - egy csók, már semmi a világ. Már semmi a fájdalom, a gyűlölet, az elhagyatottság... Megszűntek, nem is léteznek többé. Soha már. Nem, e percben.
Elválaszthatatlanok. Elválaszthatatlan tőle, ebben a feledhetetlen minutumban. Mikor a jégszív még deresebb lesz, hidegségét átlehelve a piciny melegségre.
Elhajol tőle. Szemébe néz, kérdőn, mintha nem értené, hogy a lány miért csókolta meg. Mintha nem értené a boldogságot, a szerelem ízét - hogy érthetné, ha nem érez.
Érzékelten néz a zöld szempárra ez a két rideg kékség. Érzéketlenül, semmit mondón - mégis meghatón.
A lány, mintha nem látná, megöleli. Boldog, hogy a látja a rideg kékséget.
A kígyómosoly lefagy. Kicsit megijed, összerezzen az öleléstől. Tudja, hogy cselekednie kell egyhamar, nem tehet másképp. Hogy saját magának jobb legyen. Hogy az önzésnek jobb legyen, erősítse a jégtömbszerű lelket, soha fel nem olvadást hagyva a halovány napsugaraknak.
Mert már a napsugár is halovány volt. A pici meleg kezdett odaveszni, a rideg szél átjárta, ahogy beljebb sétált a lakásba.
- Ne menj be. - utasítja. Szavai is fagyosak, korbácsként sújtanak le.
'180 fokos fordulat, vagy a valóság...?'
- Miért? - a kérdés gyorsan mellbe vág. Nem kellett volna mondani az előzőt. Nem szabadott volna, hogy sejtsen. Hagyni kellett volna, mint a a pici gyermeket még játszani az elpusztult állatkával.
Mert a rigó elaludt, - s többé nem ébred fel. Nem dalol, nem énekli ki a szív melegét. Nem vigad. Mert meghalt.
A szerelem meghalt.
Megfagyott ő is, akár a kismadár aki nem repült a forró Afrikába. Végleg elfagyott, elfogyott.
Elveszett.
Újjáépíthetetlen.
A fiú mereven állva csóválta a fejét, nem tudott mit felelni a lánynak. Érezte, hogy már semmi sincs rendben. A lány megsejtette, a szív megérezte.
- Baj van? - kérdez ismét, istenem, miért kérdez ennyit és mindent egyszerre.
Majd ez okozza a vesztét végül.
- Semmi. - ócska, szimpla felelet. Semmiérő, semmitmondó, üres. Nem túl kimagyarázó. Sokra nem megy vele.
A lány bólint. Elfogja a választ. Elfogadja a semmit.
Mindig ezt tette.
Elfogadta a semmit. Elfogadta a nemlétezőt, élt vele... élt bele. Mintha lenne.
Mintha lett volna.
De nem volt. Sohasem volt. Semmi volt. Mindig csak semmi volt.
És ő imádta ezt a semmit. Ezt a nagyon nagy semmit, ami most még semmisebbé válik a semminél is jobban. Örök, végső semmi lesz.
A konyhába ment. Leült az asztalhoz, s várt. Várt valamire, amit a fiúnak kellett volna tennie.
De nem történt, - ismét csak a semmi.
Kínozta.
Peckesen, urasan a hajába túrt, meglebegtette a szépre nyírt fürtöket, és pislogott. Nem túl szerethetően - pislogott.
- Vártalak. - kezd bele helyette a lány. Félénken dobja oda neki a labdát, ezzel az egy szóval rajta. Ez a fél mondatnak se nevezhető kis "nyalábka", ami mégis többet jelent egy körmondatnál.
Körmondattal nem lehet szerelmet mondani.
Egy szóval lehet csak.
- Nem tudtam elmenni. Bocsánat.
Túl hosszú, túl hosszú, túl hosszú. Kifejezetlen érzések vannak benne - negatívak, pesszimisták, undorítóak, mint a mocskos fekete szenek. Lehetetlenek.
Könnyek gyűltek a lány szemébe.
- De én mégis vártalak. - nagyot nyelt, nehezebben vette a levegőt - Túlzottan vártalak, és nem bírtam ki.
Soha nem volt őszintébb. Szíve pici óraműként kattogott, a langymeleg elszállt, messzi tájakra költözött - utolérte a kis énekesmadarat.
- Mondtam, hogy bocsánat.
Szorította az asztal sarkát. Hosszú, keskeny ujjaival lenyomatokat hagyott a márvány utánzat pulton, kicsit megnyomva a műanyagot.
- Feszült vagy.
Helyes megállapítás. A fiú mindennél feszültebb, veríték csorog végig a homlokán, kiizzad, ahogy közelebb lép a lányhoz.
- El kell menned.
Csend. A légy zümmögése is elül, az ajtó nem nyikorog már, a csap nem csöpög, a szellő nem susog. A lélegzet is megszűnik egy percre.
- M-miért? - még több könny.
- Börtönből szöktél, el kell menned innen. Nem vonhatnak engem is felelősségre miattad.
Miattad... Minden miattad, ugye? Csak a kérdés: melyik miattad....?! Megválaszolatlan marad.
- Hiszen ártatlan vagyok, nem teheted ezt velem!
Felállt a székről, egy kisebb zokogás kezdett kitörni belőle. Szíve egy hosszú törésvonal mentén kezdett repedni - összeforraszthatatlanul.
- De tehetem.
Persze. Az Úr mindent megtehet "szíve" hölgyével... Amit csak kedve tart.
- Senki nem hisz neked Aubrey. Én sem, és a kedves szüleid sem. Ezért mentek el. Itt hagytak végleg. Védtelen vagy, egy vádlott... Egy üldözött kutya. ... Ideje menned.
Vádlott... Vádolt. Egy ártatlanul vádolt véreb, egy nagynak és félelmetesnek tűnő kutya, aki igazából nem tett semmit, csak a gazdája mellett maradt, mikor elpusztult. Ezért el kellett altatni.
- Nem mehetek el. Itt kell lenned mellettem, és vigyáznod rám az örök időkig Nathan. Nem hagyhatsz el, nem teheted meg velem ezt. Nem.
A kicsi patak megáradt. A környékén lakó emberek elhaláloztak, megfulladtak az árban.
Aubrey sodródott könnyei folyamában.
- Bármit megtehetek Aubrey. Köztünk nincs semmi. Soha nem is volt.
3...2...1...Bumm. Szívtörés. Ez már végleges? Összetörhet ennél jobban bármi is? Kétlem.
A szerelem üti a legnagyobbat - mindig övé a kegyelemdöfés.
- M-mi? Nem mondhatsz ilyet. Te nem. Nem...........
- Hát nem érted? Tényleg nem érted?! Ez az egész egy színjáték volt! Egész eddig egy színjáték volt Aubrey!
Igen. Egy színdarab, egy igazai dráma szomorú végkifejlettel. A modern Rómeó és Júlia. De csak Júlia volt szerelmes.
- Színjáték? Nem is szerettél...?
- Soha. Téged soha.
Kész. Vége. Ennyi volt. Menjünk most, messze, világgá, bárhová, csak mondd, hogy ez nem volt igaz.
De igaz volt. Sajnos.
A semmi mindig igaz.
- Gyűlöllek. - két lépés előre, egy erős kézmozdulat, majd jól hangzó csattanás.
A tökéletes pofon összetevői.
- Rohadj meg, te büdös naiv ringyó! - két kéz kiránt, egy az egyik oldalról, egy a másikról, két csattanás, földre esés...
Erős férfiak kezek. Edzett ököl. Gyenge, finom nő.
A tökéletes verés összetevői.
Még visszanézett rá a talajról is. Elesett, megsérült, mindene sajgott és fájt, de visszanézett rá. Felnézett, a férfi egója pedig a felhőkbe szökkent.
- Egy ócska szemét vagy.
- Ez az utolsó mondatod?
- Hozzád igen.
Elmosolyodott. A kezéért nyúlt, nem finoman, sőt durván rántotta fel. Rosszul. A lány a szekrénynek esett, beverte a fejét. Kicsi púpot érzett mikor megérintette a tarkóját.
- Jajj, bocsika. Nem így akartam. - visszajött a kígyó mosoly.
Egy újabb erős rántás, és most nem a szekrényben - a falban koppan a feje és a háta. Eszméletét elvesztve csúszik le a térelválasztó mentén...
Többé nem ébred. Ő sem, mint a kicsi rigó. A pulzusa csökken, majd meg-megáll, végül már csak néhol üt. Már nem érez, nem hall, nem lát, nem tudja, hogy még mindig ütik, vágják.
De már nem is számít neki. Elrepült, mint a pici énekesmadár, visszaszerezni szíve halk melegét...

2. rész

Rémálom

Sötétség, üresség és piszok. Három dolog, amit egy normális és értelmes nő nem kíván maga köré. A kivétel ugyan itt is erősíti a szabályt, de főhősnőnk nem ide tartozik. Gyűlölettel viseltetett minden iránt, amit most maga körül tudhatott, gondolva itt a hidegre, a fapofájú őrökre, a nagyszájú letartóztatottakra, és arra az iszonyú bűzre és piszokra, ami a börtön celláit elöntötte.

Fázott. Kívül és belül egyaránt. Szíve a bent töltött egy hét alatt jégcsaposra fagyott és szilánkokban hevert a padlón. A hegyes kis darabokat összeszedni lehetetlen volt, Aubrey életkedve pedig napról napra alábbhagyott, még egy hét - gondolta - és teljesen elveszíti önmagát. Hol is van már az a régi, vidám lány? Ohh... tényleg. A hűvösön.

"Ne érjen hozzám, maga mocsok!" "Fujj, újabb ringyók!" "Takarodjatok felmosni!" - és hasonló mondatok minden nap, óránként legalább egyszer. Undorodott az egésztől. Legszívesebben hazakívánta volna magát, - már ha a "kívánságkút" működött volna.

Túl sok volt most a volna az életében. Ha nem hittek volna neki... Ha nem zárták volna be... Ha Nathan eljött volna... Ha a szülei már kihozták volna... Ha az egésznek vége volna... De a "volna" továbbra is egy szomorú, könnyekkel tarkított rémálom maradt.

Kicsit belemélyült az egészbe. Igazából... hol lehet Nathan? Hiszen annyira szerelmesek. A fiú ezerszer elmondta neki, hogy olyan nincs, hogy ő nem szereti. Megígérte, hogy kitart mellette, örökké vigyáz rá. A lány pedig... elhitte. Mit is tenne, hiszen szerelmes...! Ez igazi daloló szívű madárka, akinek a fa legzöldebb ágán lenne a helye...! De hol is van most az a gondos kéz, aki vigyázna rá, hogy egy-egy danolászó szökkenés közt ne essen le a fáról? Hogy hol van? Sehol. Eltűnt, nyoma veszett... Talán baja történt, talán nem. Talán a szomszéd cellában kuksol, talán megszökött valamerre a messzi távolba. Talán, talán...

A "talánok" és "volnák" megkeserítették a mindennapjait. Látogatója sosem volt, csak mindennap egy álmos szemű, biggyedt ajkú őrnő hozta neki a kihűlt levest.

Ma is így történt.

- Meghoztam az ebédet. - kattant a zár, a kulcs elfordult, a lakat kinyílt, az ajtó kitárult. A nő bejött. Göndör, ápolatlan haja most is kontyba fogva csüngött a feje búbján. Az egyenruhája frissen mosott volt - péntekenként volt mosás -, legalább ez a kis citrusos öblítő illat hozott valami frissülést az egyébként elég csapzott-bűzű szombat délutánba.

- Egyél. - nyugodt hangja volt. Mindig nyugodt hangja volt. Néha idegesítően nyugodt. Ha ideges volt akkor is nyugodt hangja volt.

Közelebb lépett a lányhoz.

- Nem eszel? - emelte meg a szemöldökét.

Aubrey-nak életkedve sem volt, nemhogy étvágya. Üres szemmel nézett a foltos étkészlet felé.

- Nem kérek. - nyöszörgött.
A nő megforgatta fáradt-barna szemeit.

- Szereted a teniszt?

Nem értette. Hogy jön ide a tenisz...?!

- Nem.

- Akkor gondolom nem szeretnéd, hogy a gyomrod teniszlabda méretűre zsugorodjon?

Szóval innen ered a dolog. A tenisz, a labdák és a gyomor. Nem rossz kombináció, de most nem kedvcsináló.

- Nem számít. Nekem már nem számít semmi. - eddig is az ágyán ült, a hátát és fejét a falnak támasztva. Most megingatta a fejét, majd a másik oldalra fordította. Olyan volt, mint egy rossz depressziós, nem nézett a nőre.

- Ajj, Aubrey, ne legyél már ilyen makacs! - leguggolt mellé - Bele fogsz ebbe betegedni.

- Már késő.

- Ezt hogy érted?

- Belebetegedtem a bánatba, hogy senkit nem érdeklek. - száraz pilláin egy könnycsepp csillant meg, amit bal karjával azonnal le is törölt.
Utált sírni, számára az volt a gyengesége jele.

- Ilyet ne is mondj. - kezével a lány keze után nyúlt, tenyerébe vette, szemével átfutotta a vékony, nőies vonalakat - Ne beszélj hülyeségeket.

- Nem hülyeség. Igazságnak hívják.

Visszafordította a fejét, ismét az őrre nézett - aki közben már le is ült mellé.

- Teljesen elkenődtél.

A teljesen egyértelmű mondat hallatára Aub arcára egy fájdalmas félmosoly ült ki. Totálisan maga alatt volt, és szinte már nevetni tudott volna azon, hogy ez másoknak is feltűnik.

- Úgy mondod, mintha ez újdonság lenne.

- Azt hittem életerős vagy.

Életerő? Na persze. A börtönben csak életerősnek lehet lenni.

Nem válaszolt. Csak megingatta a fejét, egy - az előbbihez nagyon hasonló - mosoly kíséretében.

Percekig ültek még így. A lány a börtön pizsamában, az őr a mosott egyenruhában. Kézen fogva. A pillanat idillinek számított a maga módján, de a folytonos zajok és mocsok lehetetlenné tette az elképzelést.

- Hé. - bökte meg a vállát.

Aubrey felé nézett ismét, nem felelt.

- Maradj erős. - suttogta, majd felállt, lassan elengedte a lány kezét és kisétált a cellából.

Kattant a zár, a kulcs elfordult, a lakat bezárult, az ajtó csukódott. A nő kiment.

Főhősünk ismét egyedül maradt az összes világrengető problémájával.

Már besötétedett. A börtöntöltelék "hölgyek" kissé elcsitultak, bár az egész még mindig nem volt csendnek nevezhető. A sustorgó búgás mindig ott volt. Örökké, idegesítően örökké. Emiatt jöttek a kényszerképzetek, amik persze mindenféle úton-módon, akár akarva, vagy akaratlanul, tudatosan, vagy tudatlanul megkeserítik az ember életét. A háttérben hallatszódó nevetgélés pedig ennek a legfőbb kiváltó oka volt: "Biztosan rajtam nevetnek... Istenem, miért viszel már ki innen, annyira rosszul érzem magam...! Nem elég, hogy belebetegszem a magányba, még ők is kiröhögnek. Pedig, ha tudnák, hogy ártatlan vagyok..."

A világ legelborzasztóbb dolga pedig, ha negyven nő - mindenféle korosztályból és típusból - kénytelen egyszerre zuhanyozni. Minden nap egy alkalommal - este. Ilyenkor zuhanyoznak az őrök is, mindenki tömörül, igaz van irányítás - de minek. Mindenki egymás hegyén, hátán... Mindenki mindenkivel.

Az általunk figyelt lány sem talált ennél kifogásolhatóbbat a világ dolgai között. Undorodott a meztelen nők szappanos tömegétől, a jéghideg víztől és a mocskos zuhanytálcáktól. A mosdót is maguknak kellett takarítani - nem mondom, pár "hölgy" jócskán elnassolta a dolgot.

Eljött az idő. A cellakapukon elkattantak a lakatok és sorban kikerültek az elkanászodott nők - levetkőzve. Aub mindennél jobban szégyellte előttük vékony alkatát. Gusztustalannak vélte, hogy mindenki nézi. 

A csorda előtt az őrök fürödtek. Gondosan kiakasztották a ruháikat a fogasokra, majd a fülkékbe sétáltak. A zuhany megnyílt, a lassú vízsugár végigcsobogott mindegyikük testén.

A lány eközben végigpásztázta a ruháikat. Frissen mosott, puha anyag - szemben azzal, amibe ők voltak belekényszerítve egész nap. A gyűrött, rossz szagú pizsama...

Félredobta a pizsama gondolatát. Elmélyült az elképzelt tapintásban, már szinte az illatot is érezte, amit nemrég a vele beszélgető őr ruhája már segített elképzelni. Az utolsó mondat maradt meg a fejében: "Maradj erős." 

Maradj erős... Maradj erős... Maradj erős...

Erős lesz. Mindenkinél erősebb és bátrabb. Ahogy magában egyre ismételgette a mondatot, összeálltak fejében a kirakós darabkái. 

Már csak cselekednie kell.

A tökéletes terv és minden más adott. És...

- Ááá...! Úristen! 

Egy sikítás egy másik szektorból. Egy pók, vagy skorpió, bármi lehet is az, most életmentő. 

Mindenki a hang irányába szaladt. 

Kivétel Aubrey-t. Jók az ilyen kivételek. Néha erősítik a szabályt, néha pedig megmentők.

Tudta, hogy az ajtók most nyitva vannak. De már csak egy kis ideig. Sietnie kellett. 

Leemelte az egyik ruhát a fogasról. Bocsánatot kért istentől és gondolatban az őrnőtől is, akivel az imént beszélgetett.

Majd... Futott. 

Az életéért futott. Ha most nem teszi meg ezt a lépést belehal a magányba. De ő elfutott a neki kijelölt végzet elől. Nem akart meghalni.

Az ajtó még ténylegesen nyitva volt. Elkapta a nehéz vaskaput. Apró kezeivel belekapaszkodva tépte fel a vastag fémet erőszakosan... - ahogy még talán sohasem.
Nem nyikordult.
Látszott, hogy hirtelen a jó isten is a javát akarja. Megszentségteleníthetetlenül.
A börtön sötét, büdös, nyirkos, undorító folyosóját elhagyva megállt.
Még minden elveszhet.
Kétséges.
Az őrök azonnal észrevehetik.
Vérnyomása és cukorszintje megemelkedett. A tüdejét képező léghólyagok kitágultak, a légzés meggyorsult. Megnőtt a vére széndioxid szintje, gyorsult a vérkeringés. Az agytörzs 'serkentő rostokat' küldött a 'sinus' csomóhoz, ennek hatására túlsúlyba kerültek szervezete lebontó folyamatai. - A vegetatív idegrendszere tehát elindította az ilyenkor természetes 'Szimpatikus Hatást'.
Magára vette a lopott ruhát. Sosem lopott még ezelőtt. Gyűlölte kimondani ezt a szót. Lopás. Lopás... még ez a kevéske öt betű is csak annyi rosszat tud sugallni. Félelmetes, ahogy a szavak tükrözik a mondanivalójukat.
Megigazította a derékövet. A magassarkút nem vette fel. Becsukta a szemét, a kopott falnak dőlt és egy mély sóhajtással koronázta a pillanatot.
Agyában azonban ismét szöget ütött a gondolat: Ő most menekül. Borzalmas volt számára ez a tudattal egybekötött érzés.
Összeszedte az összes erejét. A pulzusa ismét verte a 120-as határt, mikor futni kezdett. A mezítlábas módszer előnyösnek bizonyult, Aubrey hangtalanul vágtatott, mint a szél.
Csak kifelé. Innen. El. Most. Örökre. Soha többet vissza. Gyerünk. - A szavak cikázva futották át újra és újra az agyán, oda. Majd vissza is.
A levegő egyre ritkább lett, ahogy pár folyosóval arrébb ért. Kissé szédült, nem igazán jutott oxigénhez. Fejében egyre csak az előbbi pár szó kergetőzött, még akkor is,... Amikor a szellőző nyílást választotta további eszközül veszedelmes útjához.
Más rabok ásnak, kaparnak hosszú éveket át az életükért. Őt még el se ítélték, de már a szellőzőben van. Kezdők szerencséje.
Végigkúszott a szűkebbnél szűkebb nyílásokban. A takarítás hiánya itt is megmutatkozott, szép számban kötöttek ki rajta porcicák, pókhálók... Kitudja, talán pókkal együtt. De ez nem számított. Az optimizmus számított. Az számított, hogy ki fog jutni. Ki kell jutnia. Muszáj. Kötelező, és az ellenkezője lehetetlen.
Kiszámíthatatlan szívdobogása, és az idegesítő fejzúgás az őrületbe kergette. Nagyon megvetette a koszt, pedantériás nő volt. Most pedig egy ilyen helyre száműzték.
Egy újabb kanyar, majd még egy és megint egy új. Idegesítő, hogy a szellőzők az amerikai filmekhez képest sokkal kuszábbak.
Hamarosan a végére ért. A rácsos szellőző-ajtó lyukain keresztül meresztgette smaragdzöld szemeit, hogy végre beláthasson az alatta lévő helyiség titkaiba.
Sötét volt. Félhomály. Egy kis zöldes olvasólámpa világított egy kusza iratokkal teli asztalon. Régies berendezés, kevés, bár rusztikus bútorok. Két szekrény, egy asztal. Kicsi ablak. És minden telis-tele rongyokkal, vödrökkel és felmosókkal.
A takarítóhelyiség.
Éppen megfelelőnek látszott a leszálláshoz. Aub egy erős lökéssel a szőnyegpadlóra taszította a "kiskaput". A hang hatására hátrahőkölt, várta a gondolataiban már megszülető félben lévő ajtónyitódást, de nem történt semmi. A hanghatás elmaradt. Egyedül volt a helyiségben.
Két karjára támaszkodva óvatosan lejutott a földre. Az éles fém kicsit kidörzsölte a bőrét, de ez nem ért fel mindazzal a fájdalommal, amit az okozott neki, hogy lecsukták. Ez már csak egy csöppke semmiség volt. Egy pici seb, mely könnyen begyógyul - szemben a lelki bántalmakkal.
Gondosan leporolta a ruháját, még picit tüsszögött is a portól. Azonban....
Egy kulcs fordult a zárban, az ajtó pedig... kinyílt. A lány szája elé kapva a kezét a falhoz tapadt. Nagyon szédült, félt, hogy bármelyik pillanatban felismerhetik. Az ajtó mögé kényszerült, reszketett a gondolattól, hogy lebukhat. Szíve a hangosnál is hangosabban dobogott, teste összerezzent a belépő idős hölgy látványára.
Nem sok ideig voltak kettesben. A hölgy bevágtatott, felkapta az első felmosót, amit meglátott, majd kiviharzott egy hatalmas ajtócsapódással.
A lány a megkönnyebbülés hatására lassan a fal mentén csúszott végig a földig. Kezeibe temette az arcát, fejét a térdére hajtotta és nem tudta elképzelni, hogy lehetett ekkora szerencséje. Elméje egy nem túl mély, de annál tarkább gondolatvilágba keveredett, könnyei előbukkantak szeme sarkából...
Sírt. Nem nagyon, csak kicsit hüppögve, reményteljesen. Megkönnyebbülő sírás volt ez, nem világfájdalmakkal teli.
Innentől már nem mehet rosszul.
Miután kicsit megnyugodott, felvette a fekete hegyesorrú magassarkút - amit már most mindennél jobban utált, mivel... kicsi volt a lábára. Mindenütt törte, és különben is nem tudta elviselni a magas sarkakat. Persze, a tipikus tornacipős lánynak nehéz is.
Felállt, az ajtóhoz tapasztotta a fülét. A hideg fa érzete végigsiklott a bőrén, libabőrös lett. Letörölte az arcán maradt könnycseppeket, és eltávolodva a szerkezettől - kinyitotta azt. Óvatosan, macskaként surrant ki. Körbekémlelt, majd - mivel senki sem volt a környékén - kilépett a fal takarásából.
Most nem futott, csak sietős léptekkel távozott arról a folyosóról.
- Hé, Kollegina! - egy erős, mély, férfias hang hallatszott kb. 10 méterről.
Már csak ez hiányzott. A lány megijedt, nem mert megállni. Még sietősebbre vette az ütemet, a kis cipősarkak csak úgy kopogtak a folyosó csempéin. Ezer gondolat szökkent át az eszén - egyről a kettőre kellett jutnia, ha valami jó kifogást akar találni.
- Kolléganő! Várjon már meg! - a már ismerősebben csengő hang egyre közelebbről és közelebbről jött. Férfias, gyors léptek társultak még hozzá.
Aubrey gyönge, fiatal vállán hamarosan egy nagy, nehéz, magával rántó tenyér landolt. A lány majdnem hátra zakózott a lendületes megállítástól, de ebben is - mint minden másban - megállították.
- Nem akart megvárni, maga kis csintalan... - kacsintott a férfi.
Negyvenes évei körül járó, sapkás, fél-kopasz úriember, hatalmas füllel, barna szemekkel és hajjal. Egész izmosnak tűnt.
Persze, mivel rendőr.
- Hová szalad ennyire?
- Öhm... - úristen most kellene az a kitűnő és helytálló érv - kávészünetem van. Sietek, hogy még minden másra is jusson időm.
- Kávé ilyenkor?
Oh, jesszum. Talán mégsem olyan jó az az érv. Csak gyorsan mondott valamit.
- Igen, szeretek este is inni egyet. Sokáig dolgozom.
- Áh, így már értem.
Hatalmas kő esett le a szívéről ebben a minutumban.
- Ahogy elnézem a magácska arcvonásait, még nem is láttam erre felé.
Miért kérdez ennyit istenem, miért... Nem szabad lefagynia most. Tilos.
- Hát... Ööö... Új vagyok itt. Nemrég kezdtem.
- Így már világos minden. Merre tart?
- A... mosdóba.
- Elkísérjem?
Minek...?! Ilyen perverz disznót... Magyarázatra szorul.
- Mármint úgy értem..., elnézést a kellemetlenkedésért,... azt mondta új itt, úgy értettem, hogy tudja e merre találja az említett helyiséget.
Köszönöm Istenem, hogy küldtél egy ilyen balféket. Minden hálám a tiéd.
- Köszönöm, elfogadom a segítséget.
Az idősebb úr karon fogta a csillogó szemű lányt, majd lassú léptekkel elindultak a széles átjárón.
Pár kanyart és kereszteződést követően megérkeztek. A férfi mosolyogva nézte a besurranó hölgyeményt. Tetszett neki, egyenesen gyönyörűnek találta.
- Nos, megyek, mert még rengeteg adminisztrációm van.
- Köszönöm, hogy elkísért.
- Igazán nincs mit. Remélem még viszontlátom magát kedves...
- Öhm... Martha.
- Gyönyörű neve van.
- Köszönöm. De, most...
- Megértem, menjen csak. Viszlát!
- Viszlát.
Becsukta maga mögött az ajtót, a falnak dőlve ismét felsóhajtott. Ma már sokadszor. Ismét egy meleg helyzeten van túl - ma már sokadszorra.
A hideg, sötét és hűvös helyen  nem érezte magát idegenül. Ebben volt már része - eddig. Most már csak a változás jövet. A változtatás.
Körülnézett. A csapok csöpögtek, az egyszemélyes helyiség alig pár négyzetmétert ölelt fel. A szél idegesítően brummogott, hideg volt odakint. A kis "szoba", két részre volt osztva - egy személyzeti, és egy civilek részére kialakított modulból. A személyzetis kilincs után nyúlt, lassan lenyomta...
...az ajtó kinyílt. Megnyugodott, hogy nem kell hozzá kulcs.
Belépett. A latrina mellett, egy újabb ajtóval találta magát szembe. Idegesítő hideg áradt a túloldaláról, és a szél félelmetesen csapkodta - szinte betörésig.
Aub erőt vett magán, a félelmetes hangok és csapkodódások ellenére teljes erővel dőlt neki az ajtónak. Gyönge, megfáradt teste nekifeszült a zárnak, nyomta, ahogy bírta, minden testi feszültséggel, míg végül...
... a túloldalon landolt. A félelmetes nyílászáró ide is beengedte.
A túloldal. Egy tökéletlen fagyos hely. Bár mégis - félig megnyugtató. Semmilyen, de mégis mindent elmondó. Pompázatos, mégis lehangolt. Üres, de úgy látszik, mintha tele lenne valamivel...
A szoba, mely a végzetet jelentheti. Kapu az élet és a halál közt.
Egy újabb helyen volt, ahol borzasztóan fázott. A falak és a padló is szürke színben "pompáztak", mindennek volt valami halál szerű hangulata.
A körülbelül negyed folyosónyi kis "szobácskában" totális űr tátongott. Sehol egy bútor, vagy ember, még csak tárolónak se nevezhető. Kihalt. Ami egyedül vészesen feltűnő volt, az az a nagy lyuk volt a falon amit valami meghatározhatatlan tárgy - vagy emberi erő - okozhatott.
Aub felállt, lassan az említett hasadékhoz csoszogott, megkapaszkodott a széleiben. A rés akkora volt, mint Ő maga. Könnyedén át tudott rajta csusszanni.
Megállt a hasadék szájánál. Lenézett a sötét utcára: sehol egy ember, se egy éhező lélek, egy kutya vagy macska. Senki, semmi.
Finoman lepöckölt egy követ a hasadás széléről. A kis tégladarab űrsiklókat megszégyenítő sebességgel hullott alá. A mélybe.
És most jött el az a megfontolás, hogy igen e, vagy nem e. Ha igen: talán semmi, talán minden. Ha nem: biztos, hogy semmi.
Lehajtotta a fejét, becsukta a szemét... minden lehető jót maga köré képzelt... és az igent választotta.
Ugrott...