2. rész

Rémálom

Sötétség, üresség és piszok. Három dolog, amit egy normális és értelmes nő nem kíván maga köré. A kivétel ugyan itt is erősíti a szabályt, de főhősnőnk nem ide tartozik. Gyűlölettel viseltetett minden iránt, amit most maga körül tudhatott, gondolva itt a hidegre, a fapofájú őrökre, a nagyszájú letartóztatottakra, és arra az iszonyú bűzre és piszokra, ami a börtön celláit elöntötte.

Fázott. Kívül és belül egyaránt. Szíve a bent töltött egy hét alatt jégcsaposra fagyott és szilánkokban hevert a padlón. A hegyes kis darabokat összeszedni lehetetlen volt, Aubrey életkedve pedig napról napra alábbhagyott, még egy hét - gondolta - és teljesen elveszíti önmagát. Hol is van már az a régi, vidám lány? Ohh... tényleg. A hűvösön.

"Ne érjen hozzám, maga mocsok!" "Fujj, újabb ringyók!" "Takarodjatok felmosni!" - és hasonló mondatok minden nap, óránként legalább egyszer. Undorodott az egésztől. Legszívesebben hazakívánta volna magát, - már ha a "kívánságkút" működött volna.

Túl sok volt most a volna az életében. Ha nem hittek volna neki... Ha nem zárták volna be... Ha Nathan eljött volna... Ha a szülei már kihozták volna... Ha az egésznek vége volna... De a "volna" továbbra is egy szomorú, könnyekkel tarkított rémálom maradt.

Kicsit belemélyült az egészbe. Igazából... hol lehet Nathan? Hiszen annyira szerelmesek. A fiú ezerszer elmondta neki, hogy olyan nincs, hogy ő nem szereti. Megígérte, hogy kitart mellette, örökké vigyáz rá. A lány pedig... elhitte. Mit is tenne, hiszen szerelmes...! Ez igazi daloló szívű madárka, akinek a fa legzöldebb ágán lenne a helye...! De hol is van most az a gondos kéz, aki vigyázna rá, hogy egy-egy danolászó szökkenés közt ne essen le a fáról? Hogy hol van? Sehol. Eltűnt, nyoma veszett... Talán baja történt, talán nem. Talán a szomszéd cellában kuksol, talán megszökött valamerre a messzi távolba. Talán, talán...

A "talánok" és "volnák" megkeserítették a mindennapjait. Látogatója sosem volt, csak mindennap egy álmos szemű, biggyedt ajkú őrnő hozta neki a kihűlt levest.

Ma is így történt.

- Meghoztam az ebédet. - kattant a zár, a kulcs elfordult, a lakat kinyílt, az ajtó kitárult. A nő bejött. Göndör, ápolatlan haja most is kontyba fogva csüngött a feje búbján. Az egyenruhája frissen mosott volt - péntekenként volt mosás -, legalább ez a kis citrusos öblítő illat hozott valami frissülést az egyébként elég csapzott-bűzű szombat délutánba.

- Egyél. - nyugodt hangja volt. Mindig nyugodt hangja volt. Néha idegesítően nyugodt. Ha ideges volt akkor is nyugodt hangja volt.

Közelebb lépett a lányhoz.

- Nem eszel? - emelte meg a szemöldökét.

Aubrey-nak életkedve sem volt, nemhogy étvágya. Üres szemmel nézett a foltos étkészlet felé.

- Nem kérek. - nyöszörgött.
A nő megforgatta fáradt-barna szemeit.

- Szereted a teniszt?

Nem értette. Hogy jön ide a tenisz...?!

- Nem.

- Akkor gondolom nem szeretnéd, hogy a gyomrod teniszlabda méretűre zsugorodjon?

Szóval innen ered a dolog. A tenisz, a labdák és a gyomor. Nem rossz kombináció, de most nem kedvcsináló.

- Nem számít. Nekem már nem számít semmi. - eddig is az ágyán ült, a hátát és fejét a falnak támasztva. Most megingatta a fejét, majd a másik oldalra fordította. Olyan volt, mint egy rossz depressziós, nem nézett a nőre.

- Ajj, Aubrey, ne legyél már ilyen makacs! - leguggolt mellé - Bele fogsz ebbe betegedni.

- Már késő.

- Ezt hogy érted?

- Belebetegedtem a bánatba, hogy senkit nem érdeklek. - száraz pilláin egy könnycsepp csillant meg, amit bal karjával azonnal le is törölt.
Utált sírni, számára az volt a gyengesége jele.

- Ilyet ne is mondj. - kezével a lány keze után nyúlt, tenyerébe vette, szemével átfutotta a vékony, nőies vonalakat - Ne beszélj hülyeségeket.

- Nem hülyeség. Igazságnak hívják.

Visszafordította a fejét, ismét az őrre nézett - aki közben már le is ült mellé.

- Teljesen elkenődtél.

A teljesen egyértelmű mondat hallatára Aub arcára egy fájdalmas félmosoly ült ki. Totálisan maga alatt volt, és szinte már nevetni tudott volna azon, hogy ez másoknak is feltűnik.

- Úgy mondod, mintha ez újdonság lenne.

- Azt hittem életerős vagy.

Életerő? Na persze. A börtönben csak életerősnek lehet lenni.

Nem válaszolt. Csak megingatta a fejét, egy - az előbbihez nagyon hasonló - mosoly kíséretében.

Percekig ültek még így. A lány a börtön pizsamában, az őr a mosott egyenruhában. Kézen fogva. A pillanat idillinek számított a maga módján, de a folytonos zajok és mocsok lehetetlenné tette az elképzelést.

- Hé. - bökte meg a vállát.

Aubrey felé nézett ismét, nem felelt.

- Maradj erős. - suttogta, majd felállt, lassan elengedte a lány kezét és kisétált a cellából.

Kattant a zár, a kulcs elfordult, a lakat bezárult, az ajtó csukódott. A nő kiment.

Főhősünk ismét egyedül maradt az összes világrengető problémájával.

Már besötétedett. A börtöntöltelék "hölgyek" kissé elcsitultak, bár az egész még mindig nem volt csendnek nevezhető. A sustorgó búgás mindig ott volt. Örökké, idegesítően örökké. Emiatt jöttek a kényszerképzetek, amik persze mindenféle úton-módon, akár akarva, vagy akaratlanul, tudatosan, vagy tudatlanul megkeserítik az ember életét. A háttérben hallatszódó nevetgélés pedig ennek a legfőbb kiváltó oka volt: "Biztosan rajtam nevetnek... Istenem, miért viszel már ki innen, annyira rosszul érzem magam...! Nem elég, hogy belebetegszem a magányba, még ők is kiröhögnek. Pedig, ha tudnák, hogy ártatlan vagyok..."

A világ legelborzasztóbb dolga pedig, ha negyven nő - mindenféle korosztályból és típusból - kénytelen egyszerre zuhanyozni. Minden nap egy alkalommal - este. Ilyenkor zuhanyoznak az őrök is, mindenki tömörül, igaz van irányítás - de minek. Mindenki egymás hegyén, hátán... Mindenki mindenkivel.

Az általunk figyelt lány sem talált ennél kifogásolhatóbbat a világ dolgai között. Undorodott a meztelen nők szappanos tömegétől, a jéghideg víztől és a mocskos zuhanytálcáktól. A mosdót is maguknak kellett takarítani - nem mondom, pár "hölgy" jócskán elnassolta a dolgot.

Eljött az idő. A cellakapukon elkattantak a lakatok és sorban kikerültek az elkanászodott nők - levetkőzve. Aub mindennél jobban szégyellte előttük vékony alkatát. Gusztustalannak vélte, hogy mindenki nézi. 

A csorda előtt az őrök fürödtek. Gondosan kiakasztották a ruháikat a fogasokra, majd a fülkékbe sétáltak. A zuhany megnyílt, a lassú vízsugár végigcsobogott mindegyikük testén.

A lány eközben végigpásztázta a ruháikat. Frissen mosott, puha anyag - szemben azzal, amibe ők voltak belekényszerítve egész nap. A gyűrött, rossz szagú pizsama...

Félredobta a pizsama gondolatát. Elmélyült az elképzelt tapintásban, már szinte az illatot is érezte, amit nemrég a vele beszélgető őr ruhája már segített elképzelni. Az utolsó mondat maradt meg a fejében: "Maradj erős." 

Maradj erős... Maradj erős... Maradj erős...

Erős lesz. Mindenkinél erősebb és bátrabb. Ahogy magában egyre ismételgette a mondatot, összeálltak fejében a kirakós darabkái. 

Már csak cselekednie kell.

A tökéletes terv és minden más adott. És...

- Ááá...! Úristen! 

Egy sikítás egy másik szektorból. Egy pók, vagy skorpió, bármi lehet is az, most életmentő. 

Mindenki a hang irányába szaladt. 

Kivétel Aubrey-t. Jók az ilyen kivételek. Néha erősítik a szabályt, néha pedig megmentők.

Tudta, hogy az ajtók most nyitva vannak. De már csak egy kis ideig. Sietnie kellett. 

Leemelte az egyik ruhát a fogasról. Bocsánatot kért istentől és gondolatban az őrnőtől is, akivel az imént beszélgetett.

Majd... Futott. 

Az életéért futott. Ha most nem teszi meg ezt a lépést belehal a magányba. De ő elfutott a neki kijelölt végzet elől. Nem akart meghalni.

Az ajtó még ténylegesen nyitva volt. Elkapta a nehéz vaskaput. Apró kezeivel belekapaszkodva tépte fel a vastag fémet erőszakosan... - ahogy még talán sohasem.
Nem nyikordult.
Látszott, hogy hirtelen a jó isten is a javát akarja. Megszentségteleníthetetlenül.
A börtön sötét, büdös, nyirkos, undorító folyosóját elhagyva megállt.
Még minden elveszhet.
Kétséges.
Az őrök azonnal észrevehetik.
Vérnyomása és cukorszintje megemelkedett. A tüdejét képező léghólyagok kitágultak, a légzés meggyorsult. Megnőtt a vére széndioxid szintje, gyorsult a vérkeringés. Az agytörzs 'serkentő rostokat' küldött a 'sinus' csomóhoz, ennek hatására túlsúlyba kerültek szervezete lebontó folyamatai. - A vegetatív idegrendszere tehát elindította az ilyenkor természetes 'Szimpatikus Hatást'.
Magára vette a lopott ruhát. Sosem lopott még ezelőtt. Gyűlölte kimondani ezt a szót. Lopás. Lopás... még ez a kevéske öt betű is csak annyi rosszat tud sugallni. Félelmetes, ahogy a szavak tükrözik a mondanivalójukat.
Megigazította a derékövet. A magassarkút nem vette fel. Becsukta a szemét, a kopott falnak dőlt és egy mély sóhajtással koronázta a pillanatot.
Agyában azonban ismét szöget ütött a gondolat: Ő most menekül. Borzalmas volt számára ez a tudattal egybekötött érzés.
Összeszedte az összes erejét. A pulzusa ismét verte a 120-as határt, mikor futni kezdett. A mezítlábas módszer előnyösnek bizonyult, Aubrey hangtalanul vágtatott, mint a szél.
Csak kifelé. Innen. El. Most. Örökre. Soha többet vissza. Gyerünk. - A szavak cikázva futották át újra és újra az agyán, oda. Majd vissza is.
A levegő egyre ritkább lett, ahogy pár folyosóval arrébb ért. Kissé szédült, nem igazán jutott oxigénhez. Fejében egyre csak az előbbi pár szó kergetőzött, még akkor is,... Amikor a szellőző nyílást választotta további eszközül veszedelmes útjához.
Más rabok ásnak, kaparnak hosszú éveket át az életükért. Őt még el se ítélték, de már a szellőzőben van. Kezdők szerencséje.
Végigkúszott a szűkebbnél szűkebb nyílásokban. A takarítás hiánya itt is megmutatkozott, szép számban kötöttek ki rajta porcicák, pókhálók... Kitudja, talán pókkal együtt. De ez nem számított. Az optimizmus számított. Az számított, hogy ki fog jutni. Ki kell jutnia. Muszáj. Kötelező, és az ellenkezője lehetetlen.
Kiszámíthatatlan szívdobogása, és az idegesítő fejzúgás az őrületbe kergette. Nagyon megvetette a koszt, pedantériás nő volt. Most pedig egy ilyen helyre száműzték.
Egy újabb kanyar, majd még egy és megint egy új. Idegesítő, hogy a szellőzők az amerikai filmekhez képest sokkal kuszábbak.
Hamarosan a végére ért. A rácsos szellőző-ajtó lyukain keresztül meresztgette smaragdzöld szemeit, hogy végre beláthasson az alatta lévő helyiség titkaiba.
Sötét volt. Félhomály. Egy kis zöldes olvasólámpa világított egy kusza iratokkal teli asztalon. Régies berendezés, kevés, bár rusztikus bútorok. Két szekrény, egy asztal. Kicsi ablak. És minden telis-tele rongyokkal, vödrökkel és felmosókkal.
A takarítóhelyiség.
Éppen megfelelőnek látszott a leszálláshoz. Aub egy erős lökéssel a szőnyegpadlóra taszította a "kiskaput". A hang hatására hátrahőkölt, várta a gondolataiban már megszülető félben lévő ajtónyitódást, de nem történt semmi. A hanghatás elmaradt. Egyedül volt a helyiségben.
Két karjára támaszkodva óvatosan lejutott a földre. Az éles fém kicsit kidörzsölte a bőrét, de ez nem ért fel mindazzal a fájdalommal, amit az okozott neki, hogy lecsukták. Ez már csak egy csöppke semmiség volt. Egy pici seb, mely könnyen begyógyul - szemben a lelki bántalmakkal.
Gondosan leporolta a ruháját, még picit tüsszögött is a portól. Azonban....
Egy kulcs fordult a zárban, az ajtó pedig... kinyílt. A lány szája elé kapva a kezét a falhoz tapadt. Nagyon szédült, félt, hogy bármelyik pillanatban felismerhetik. Az ajtó mögé kényszerült, reszketett a gondolattól, hogy lebukhat. Szíve a hangosnál is hangosabban dobogott, teste összerezzent a belépő idős hölgy látványára.
Nem sok ideig voltak kettesben. A hölgy bevágtatott, felkapta az első felmosót, amit meglátott, majd kiviharzott egy hatalmas ajtócsapódással.
A lány a megkönnyebbülés hatására lassan a fal mentén csúszott végig a földig. Kezeibe temette az arcát, fejét a térdére hajtotta és nem tudta elképzelni, hogy lehetett ekkora szerencséje. Elméje egy nem túl mély, de annál tarkább gondolatvilágba keveredett, könnyei előbukkantak szeme sarkából...
Sírt. Nem nagyon, csak kicsit hüppögve, reményteljesen. Megkönnyebbülő sírás volt ez, nem világfájdalmakkal teli.
Innentől már nem mehet rosszul.
Miután kicsit megnyugodott, felvette a fekete hegyesorrú magassarkút - amit már most mindennél jobban utált, mivel... kicsi volt a lábára. Mindenütt törte, és különben is nem tudta elviselni a magas sarkakat. Persze, a tipikus tornacipős lánynak nehéz is.
Felállt, az ajtóhoz tapasztotta a fülét. A hideg fa érzete végigsiklott a bőrén, libabőrös lett. Letörölte az arcán maradt könnycseppeket, és eltávolodva a szerkezettől - kinyitotta azt. Óvatosan, macskaként surrant ki. Körbekémlelt, majd - mivel senki sem volt a környékén - kilépett a fal takarásából.
Most nem futott, csak sietős léptekkel távozott arról a folyosóról.
- Hé, Kollegina! - egy erős, mély, férfias hang hallatszott kb. 10 méterről.
Már csak ez hiányzott. A lány megijedt, nem mert megállni. Még sietősebbre vette az ütemet, a kis cipősarkak csak úgy kopogtak a folyosó csempéin. Ezer gondolat szökkent át az eszén - egyről a kettőre kellett jutnia, ha valami jó kifogást akar találni.
- Kolléganő! Várjon már meg! - a már ismerősebben csengő hang egyre közelebbről és közelebbről jött. Férfias, gyors léptek társultak még hozzá.
Aubrey gyönge, fiatal vállán hamarosan egy nagy, nehéz, magával rántó tenyér landolt. A lány majdnem hátra zakózott a lendületes megállítástól, de ebben is - mint minden másban - megállították.
- Nem akart megvárni, maga kis csintalan... - kacsintott a férfi.
Negyvenes évei körül járó, sapkás, fél-kopasz úriember, hatalmas füllel, barna szemekkel és hajjal. Egész izmosnak tűnt.
Persze, mivel rendőr.
- Hová szalad ennyire?
- Öhm... - úristen most kellene az a kitűnő és helytálló érv - kávészünetem van. Sietek, hogy még minden másra is jusson időm.
- Kávé ilyenkor?
Oh, jesszum. Talán mégsem olyan jó az az érv. Csak gyorsan mondott valamit.
- Igen, szeretek este is inni egyet. Sokáig dolgozom.
- Áh, így már értem.
Hatalmas kő esett le a szívéről ebben a minutumban.
- Ahogy elnézem a magácska arcvonásait, még nem is láttam erre felé.
Miért kérdez ennyit istenem, miért... Nem szabad lefagynia most. Tilos.
- Hát... Ööö... Új vagyok itt. Nemrég kezdtem.
- Így már világos minden. Merre tart?
- A... mosdóba.
- Elkísérjem?
Minek...?! Ilyen perverz disznót... Magyarázatra szorul.
- Mármint úgy értem..., elnézést a kellemetlenkedésért,... azt mondta új itt, úgy értettem, hogy tudja e merre találja az említett helyiséget.
Köszönöm Istenem, hogy küldtél egy ilyen balféket. Minden hálám a tiéd.
- Köszönöm, elfogadom a segítséget.
Az idősebb úr karon fogta a csillogó szemű lányt, majd lassú léptekkel elindultak a széles átjárón.
Pár kanyart és kereszteződést követően megérkeztek. A férfi mosolyogva nézte a besurranó hölgyeményt. Tetszett neki, egyenesen gyönyörűnek találta.
- Nos, megyek, mert még rengeteg adminisztrációm van.
- Köszönöm, hogy elkísért.
- Igazán nincs mit. Remélem még viszontlátom magát kedves...
- Öhm... Martha.
- Gyönyörű neve van.
- Köszönöm. De, most...
- Megértem, menjen csak. Viszlát!
- Viszlát.
Becsukta maga mögött az ajtót, a falnak dőlve ismét felsóhajtott. Ma már sokadszor. Ismét egy meleg helyzeten van túl - ma már sokadszorra.
A hideg, sötét és hűvös helyen  nem érezte magát idegenül. Ebben volt már része - eddig. Most már csak a változás jövet. A változtatás.
Körülnézett. A csapok csöpögtek, az egyszemélyes helyiség alig pár négyzetmétert ölelt fel. A szél idegesítően brummogott, hideg volt odakint. A kis "szoba", két részre volt osztva - egy személyzeti, és egy civilek részére kialakított modulból. A személyzetis kilincs után nyúlt, lassan lenyomta...
...az ajtó kinyílt. Megnyugodott, hogy nem kell hozzá kulcs.
Belépett. A latrina mellett, egy újabb ajtóval találta magát szembe. Idegesítő hideg áradt a túloldaláról, és a szél félelmetesen csapkodta - szinte betörésig.
Aub erőt vett magán, a félelmetes hangok és csapkodódások ellenére teljes erővel dőlt neki az ajtónak. Gyönge, megfáradt teste nekifeszült a zárnak, nyomta, ahogy bírta, minden testi feszültséggel, míg végül...
... a túloldalon landolt. A félelmetes nyílászáró ide is beengedte.
A túloldal. Egy tökéletlen fagyos hely. Bár mégis - félig megnyugtató. Semmilyen, de mégis mindent elmondó. Pompázatos, mégis lehangolt. Üres, de úgy látszik, mintha tele lenne valamivel...
A szoba, mely a végzetet jelentheti. Kapu az élet és a halál közt.
Egy újabb helyen volt, ahol borzasztóan fázott. A falak és a padló is szürke színben "pompáztak", mindennek volt valami halál szerű hangulata.
A körülbelül negyed folyosónyi kis "szobácskában" totális űr tátongott. Sehol egy bútor, vagy ember, még csak tárolónak se nevezhető. Kihalt. Ami egyedül vészesen feltűnő volt, az az a nagy lyuk volt a falon amit valami meghatározhatatlan tárgy - vagy emberi erő - okozhatott.
Aub felállt, lassan az említett hasadékhoz csoszogott, megkapaszkodott a széleiben. A rés akkora volt, mint Ő maga. Könnyedén át tudott rajta csusszanni.
Megállt a hasadék szájánál. Lenézett a sötét utcára: sehol egy ember, se egy éhező lélek, egy kutya vagy macska. Senki, semmi.
Finoman lepöckölt egy követ a hasadás széléről. A kis tégladarab űrsiklókat megszégyenítő sebességgel hullott alá. A mélybe.
És most jött el az a megfontolás, hogy igen e, vagy nem e. Ha igen: talán semmi, talán minden. Ha nem: biztos, hogy semmi.
Lehajtotta a fejét, becsukta a szemét... minden lehető jót maga köré képzelt... és az igent választotta.
Ugrott...