3. rész

Halálfutam

Ugrott.
Menekülnie kellett a számára "végzetként" kijelölt út elől...

Végzetes sebességgel repült - akár a nemrég lepöckölt kődarabka. Teste félelmetesen gyorsult a másodperc töredéke alatt, fáradt izmai képtelen voltak sikoltást képezni a torkában. Félelmetes volt.

Csendben zuhant. Síri csendben, felkészülve a mindent eldöntőre. A végzetre. Az Ő végzetére. A tudat, hogy nem egy börtönben, bezárva hal meg, mint egy kis énekesmadárka a vadász házában, mindenért kárpótolta.

Senki sem láthatta. A kihalt, fekete utcán még a madár sem járt - csak repült. Ő volt az egyetlen, aki a magaslatról alázuhanva benépesítette a teret.

Ahogy leért, a testében lévő inak elernyedtek, a vér egy pillanatra megállt a keringésben. Az agy - a sokktól - egyre kevesebb oxigént kapott, a szíve kihagyott a verésben pár ütemet. A zuhanás végzetes lehetett volna számára. A tökéletesen simára lepakolt betonkövek ténylegesen a mennyek útjára bocsájthatták volna...

De nem így lett. Talán egy egész könyvbe tellene kifejteni, mekkora szerencse érte főhősünket, és mekkora volt ennek a százalékban kiszámítható esélye. Sikeresen elkapta a szerencse legmocskosabb és legbűzlőbb változatát - ám ez volt az, ami éppen a legjobbkor, s a legjobb helyen jöhetett. 

Egy szemetes.
Büdös, teli kuka. Igazi "szemétláda"...

Igen, ebben zuhant bele Ő, Aubrey - a pedantéria és a "moss kezet evés előtt" egyik példaképe. Ronda, undorító helyen volt - a legaljak legalján. Romlott és bűzös dolgok kerültek a bőrére, tapadtak rá, majd fertőzték meg. De most nem tudott erre gondolni.
Levegő után kapkodva konstatálta a helyzetet. Rettenetesen szédült, nem látott semmit - a zuhanástól a fedél is rácsukódott az említett kukára. A világ picit elhomályosodott, befeketült a szeme előtt. Úgy érezte megvakult, biztosan nem élte túl... Percekig gondolkodott ezen, igyekezett felnyitni retesszel zárt szemeit.
Próbált megmozdulni. Az ujjai épek voltak - kivétel egyet: amelyikre teljes testből ráesett - szúró fájdalom vette körül a kicsi testrészt, mikor megmozdította. Halkan felszisszent, ám torkából más hang nem jött ki.
Egy kemény dolgot észlelt maga fölött, amikor próbált felemelkedni. A feje még mindig nagyon zúgott - ezen az sem nagyon segített, hogy elég rendesen beleverte a "tetőbe" feltápászkodás közben. Fájdalmasan tapogatta az újonnan nőtt púpot, másik kezével pedig a feje fölé nyúlva igyekezett kitapasztalni a dolog tetejét, amiben benne volt. Megérezte az ormótlan büdöset is - visszatért a szaglása.
Az érzékszervei egyesével nyerték vissza régi erejüket. Most sem hagyták cserben.
Egy kis markolászás után, a szemetes tetejét is sikerült leemelnie a feje fölül. Kijutott. Feje kibukkant a ládából, körülnézett, majd vissza önmagára. Undorodott a "szemetesben voltam" helyzet igazságától, de mikor ráeszmélt, hogy nem Szent Péterrel teázgat a mennyben - megnyugodott. Megnyugtató volt az "élek" és a "kijutottam" gondolat, és már kevésbé élt a "büdös kuka" életkép.
Két alkarjával megtámaszkodott a szemetes két oldalán, lábát valami kiálló dologra ékelte, és kicsit ügyes-bajosan, de kijuttatta magát. Érezte, hogy megmenekült - vége a küzdelmeknek.
De fogalma sem volt, hogy milyen megpróbáltatások várnak rá ezek után.
Minden esetre is az ormótlan magassarkú a szemetesben landolt. Mezítláb folytatta az útját.
Haza kell mennie. Igen, oda haza. Ahol picit szeretett, de mégis inkább utált egy picit lenni.
Tudta, hogy a szülei nem adnák fel - egyetlen gyermekük volt. Nagyon bízott abban, hogy bennük segítséget nyújtó kézre akad majd. Nem volt más választása: a balhék anyuval és apuval most háttérbe kerültek. Aubrey sosem ismerte azt a családi összetartást, amiről mindenki annyit mesélt neki össze-vissza, de most... tudta, hogy e miatt az összetartás miatt fog életben maradni.
Vagy mégsem.
Minden esetre is nagyon eltökélt volt, ahogy megindult a sötét utcán. Este tíz körül járhatott az óra, a szülei ilyenkor még fenn szoktak lenni. De borzasztó volt azt tudni, hogy nem keresték meg Őt. Nem keresték az egyetlen lányukat, akit állítólag mindennél jobban szerettek. Nem keresték... Vagy csak nem találták meg.
Aub az utóbbiban reménykedett. Az édesanyja és az édesapja nem érzéketlen barmok. Csak... néha picit nehéz megérteni őket. "Csicsásak" voltak, Aubrey pedig a természetességet kedvelte. Jól kijöttek, de...
...Igazából sohasem értették egymást. Hiába voltak a szülei, mintha csak valami távoli, messzi földről ideérkezett rokonok lettek volna, akik talán nem is a rokonai, de a kapcsolatot ápolni kell velük...
De most minden reménye bennük volt, ahogy egyre csak ment előre. Előre - a biztonságot jelentő előrébe. Oda, ahol az élet ismét a normális, megszokott vágányon fut. Vajon létezik még ez az előre?
Talán igen. Talán minden rendben és az édes szülei feszülten várják otthon. Lehet, hogy az anyja kínok közt sírt végig minden estét, amíg nem volt otthon, az apja pedig talán ismét rágyújtott... Megtudhatatlan.
De sajnos létezik a másik út is - a talán nem. Ez egy borzalmas fejezet lenne az életében, nem is akart bele gondolni.
'Oh, Aubrey. Még mindig az álomvilágodban élsz, az álom-jóképű barátoddal, egy kis helyen, ahol te magad sem érted, hogyan férsz el. Egy túl tökéletes világ ez, talán minden rózsaszín és vattacukorból van. /igaz, mindkettőt utálod/ De ha nem ébredsz el időben... leesel a kicsi felhődről és nagyot koppan az éretlen, vörös fejed! Ezt nem akarhatod.'
Sokáig tartott, mire odaért a házhoz. Nem akart kopogni - hátha valaki észrevenné. Meglepetést akart, és annak a csendes félhomálynak a látványát, amiben a szülei békésen alszanak. Az ablakban üldögélő krizantém cserepét vette célba. A virágot óvatosan, a száránál fogva emelte meg, mire az a nejlonba csomagolt földlabdájával együtt könnyedén ki is jött az edénykéből. A lány a cserépbe nyúlt, kivette a ház pótkulcsait, majd visszahelyezte a növényt - mint újkorában: semmi baja, ki se vette senki, ép, és él tovább a kis földjében. Érintetlenül.
A kulcs hangtalan fordult el a zárban, az ajtó lassan résnyire nyílt. A lány kihúzta a kulcsot, jobb tenyerével óvatosan meglökve az ajtót. Semmi zaj. Biztosan alszanak... Már az igazak legigazabbját álmodják így, éjnek évadján.
Hirtelen rárontott a lelkiismeret furdalás. Ez a már korábbról jól ismert érzés, régi barátja. Kis szilánkként állt bele a szívébe, majd ahogy egyre jobban végiggondolta a dolgot, a pici szilánkocska egy hatalmas üvegcseréppé nőtte ki magát, szétmarva a fiatal női szívet. Most is belegondolt. Az eszébe hasított, hogy mennyi átsiratott éjszaka állhat most e mögött a csönd mögött. Elképzelte a szülei békés szendergését, próbálta átérezni a lelkiállapotukat, még az álmaikat is igyekezett kifürkészni. A kis szilánk pedig nőttön nőtt... Nem akarta, hogy szenvedjenek.
Belépett a nappaliba. Függönyök a szokásostól eltérően behúzva, minden poros egy picit és ... a tárgyak, mintha megkoptak volna az idő alatt, amíg távol volt. Hová tűnt az anyja takarítómániája? Egyértelmű. Aub magával vitte azt is a sötét cellába... A szilánk már megint nőtt egy picit.
A konyhába indult, mintha újra fel akarná fedezni magának a házat, amiben már majdnem 3 éves kora óta lakott. Az apja levei szétszórva hevertek az étkezőasztalon, - néhány pedig a székekre csúszva. A rendezettség is kiveszett az idősödő házból... A börtön mindent elcsúfít, sötétebben láttat. A szilánk ismét nagyobbodott.
A szülői hálóba sétált végül, hogy kioldhassa a már túl nagyra nőtt csomót a gyanú cérnafonalán. Óvatosan lökte meg az ajtót.
Sötét volt bent. A kis megszokott félhomály teljesen eltűnt, a redőnyök leeresztve, a függönyök - az összes többi helyiséghez hasonlóan - itt is eltakarták az ablakok vékony üveglapjait. Nem égett egy lámpa sem, az ágyak pedig... bevetve álltak magukban: üresen. A szobában egy lélek sem aludt.
A szilánk újra utat a tört, a már-már majdnem megnyugvást lelő szívbe.
Aubrey a saját szobájába sietett. Éber sorozatgyilkosként, villogó zöld szemekkel tépte fel az ajtót. Kócos haja hirtelen a szemébe hullott, ahogy a menetszél megcsapta. Messze nem az a látvány tárult a szeme elé, amit elképzelt. A szülők zokogó, kisírt pillantása helyett, egy üresen hagyott helyiség és egy - az ágyán gyanútlanul heverő - cetli fogadta. Nem is cetli volt, inkább egy kis papírdarabka, egy letépett rész egy füzetlapból. Az apja füzete.

"Aubrey,

Reméljük hamarosan szabadlábon védekezhetsz, 

de Édesapáddal sürgősen el kellett utaznunk.

Hidd el, nagyon szeretünk Téged.

Kérlek ne keress.
Majd jelentkezünk.

Puszil,

Anya és Apa"

A szilánk súlyos üvegcseréppé változott, mélyen befelé hatolva szúrta át a szívet. Az erős vérzést nem enyhíthette semmi és senki. Örökre megmaradt ezentúl, mélyenszántó, fájdalmas, kínlódó emlékké formálódva. De ott lesz. Mindig ott lesz, ha akarja, ha nem. Kihat rá, akaratán kívül. Minden percben, órában és másodpercben emlékezni fog rá. Minden héten, s hónapban megemlíti majd. Nem lesz olyan év, amelyikben ne kerülne ismét a szeme elé ez a fájó, tisztán látni nem hagyó, keserves történés.

Az anyja írását látva ledermedt. A finom kis dőlt betűk most vésetként forrtak az ujjaira, s az ujjakon keresztül a vérbe átszivárogva a szívbe.
Cserbenhagyták. Igen, Ők. A szülei, a rokonai, a családja. Család? Létezik még egyáltalán ez a szó?

Nem az ő emlékezetében már nem.

Sírva borult az ágyára. Az ágyra, melyben éveken keresztül aludt. Bár ez az ágy többet jelentett. Sokkal többet, mindennél többet. Tudta az összes bánatát, örömét, fájdalmát. Ismerte az esti sírások, a nappali kacajok és az örökké elkermelygő gondolatok történetét. Mindenről tájékozódott volt. S ez az ágy... többé már nem jelenthet semmit számára, ahogy a ház sem. Meg kell szabadulnia az összes kellemes érzésétől, ami ide fűzi. Mert elhagyták. Senki nem volt már, akire egy kicsit is számíthatott...

Kivéve egyetlen embert.

Egy utolsó halk, kívánatos reménysugár az összetört szív számára. A megnyugvást jelentő menedék, az új léleklakás. Egy mindenért kárpótló, biztonságos menedék, mely eztán örökké ott lesz, s segíteni fog. Mindenben. Amiben csak szeretné. A szerelem.

A szerelem, ez a kis bolond, meghatározhatatlan dolog, amire még a tudósok se tudták megtalálni a megfelelő definíciót. Szinte mindannyian érezzük, sokszor tán nem is vagyunk tisztában vele, de ott van. A szerelem, minden ember szívében ott van. Valahol már kigyúlt a láng, néhol még csak pislákol, egyes helyeken már csak izzó parázs, de másutt forró, perzselő, s égető láng volt, mely éltetett. A szerelem már sokunkat éltetett, de többeket vitt sírba. A szerelem... az szerelem. 

Aubrey-t is rabul ejtette ez a csalfa, gaz érzés. Teljesen megbabonázta, s hatalmába kerítette a lány apró szívét. Összeszedte a darabkáit, a helyükre pakolta őket, majd lágy, meleg hősugárral összeforrasztotta, újra, - egy nagy egésszé a széthullott szemeket.

A szerelem letörölte a könnyeit, amiket mások okoztak. A fájót elviselhetővé tette, s felállásra ösztönözte.

Aub nagyot sóhajtott, először az egyik, majd a másik térdét emelte fel a rogyásból. Alkarjaival erőszakosan törölte le először egyik, majd másik szeme könnyeit. Képzeletében megszületett az elhatározás: nem rogyhat össze itt, csak úgy, sírva, mint egy bőgőmasina. Igen is van helye valahol...

Nathan szívében.

Az elhatározás örök. Ki kell tartani mellette, még akkor is, ha te magad sem gondolod már komolyan. Meg kell próbálni, el kell mondani, meg kell tenni - annyira rossz nem lehet. Meg kell tudni az igazságot. Ha fáj, ha nem. El kell viselni.
A kis cédulát összegyűrte, majd a zsebébe gyömöszölte. A szekrényéhez lépdelt, ruha után kutatott - nem mehetett már sehova az őr jelmezben. Különben is...kényelmetlen.
Elővett egy kockás inget és egy cicanadrágot. A kavicsok és a hideg macskakövek összevagdalták finom kis talpai érzékeny bőrét. Megremegett, ahogy a nadrág felhúzásakor a lábaira tekintett. A látvány vészjósló volt, s nem túl érzéki. De nem tudta felizgatni. Csak egy dolog járt a fejében... Nathan és a szerelme. Oda kell jutni hozzá.
Ha elhatározás, hát elhatározás. Aub tartotta magát a saját kitalálmányához, cipőt húzott a fájó lábaira, majd elhagyva a házat elindult. Elhagyta az otthonát - vagyis az ex-otthonát. Ezentúl ez a kissé öregecske, kopottas, felújításra váró ház már nem jelent semmit az életében. Kihűltek az emlékei, habár... még a frissnél is frissebbek.
Nath közel lakik hozzájuk, csak pár utcányira arrébb, egy kis bérlakásban. Ketten bérelték, mint egy összeköltöző szerelmespár, - bár Aubrey csak ritkán tartózkodott ott. A kis fészek két szobából, egy fürdőből és egy apró konyhából tevődött össze. Egyikőjük sem főzött soha, azonban a rendelt pizza sokkalta de finomabbnak tűnt, ha együtt ették. Ilyen a szerelem: két unatkozó ember sokáig együtt unja magát, aztán smárolnak.
A kicsi ház nem tűnt kihaltnak, mikor odaért hozzá. A lámpafény égett, Aub biztosra vette, hogy Nath otthon van. Talán épp bánkódik, hogy nem tudott bemenni hozzá... Lehet, hogy felemészti a bánat és a lehangoltság, amiért most nem lehet az imádott lánnyal. Pedig...
'Oh, kicsi Aubrey. Annyira naiv vagy, hogy az már édes.'
Mint, aki ráült a csengőre. Éjfél fele közeledve már nem elég egy apró csengetés, - legalábbis főhősnőnk fejével gondolkodva - hosszan kell nyomni, hátha ilyenkor már halkabb a zaj.
Egy sokat nem mondó morgás hallatszott az ajtó által eltakart rejtélyes szobák felől. A lány már sokszor járt itt, mégis, ahányszor ide repítette a sors söprő keze, mindig újra és újra, a körültekintőbbnél és figyelmesebben kellett átvizslatnia a házat. Smaragdzöld szemei most is ablakról ablakra ugráltak, az ajtó minden egyes kis repedésébe beférkőztek, miközben gondolatban már a falak lekopásait pótolgatták ki.
Kulcscsörgés, pár kisebb zaj - reccsenések, puffanások - , s megérkezett a ház ura.
Fura Ura. Kis borostát növesztett az arcán, pici bajusza is nőtt - de még szőrösen is helyesebb volt a szívdöglesztőnél. Talán ellenállhatatlan, de mégis rideg, akár egy fagyott jégcsap az éjszakában.
Mert a szíve jégből volt. Feltörhetetlen, csákányozhatatlan jégből, arcán a kígyó mosolya. Vészeset sugall e gondolat, bár a szerelmes, langyos, pici szív soha nem venné észre.
Forró esőként fagy ajkára - egy csók, már semmi a világ. Már semmi a fájdalom, a gyűlölet, az elhagyatottság... Megszűntek, nem is léteznek többé. Soha már. Nem, e percben.
Elválaszthatatlanok. Elválaszthatatlan tőle, ebben a feledhetetlen minutumban. Mikor a jégszív még deresebb lesz, hidegségét átlehelve a piciny melegségre.
Elhajol tőle. Szemébe néz, kérdőn, mintha nem értené, hogy a lány miért csókolta meg. Mintha nem értené a boldogságot, a szerelem ízét - hogy érthetné, ha nem érez.
Érzékelten néz a zöld szempárra ez a két rideg kékség. Érzéketlenül, semmit mondón - mégis meghatón.
A lány, mintha nem látná, megöleli. Boldog, hogy a látja a rideg kékséget.
A kígyómosoly lefagy. Kicsit megijed, összerezzen az öleléstől. Tudja, hogy cselekednie kell egyhamar, nem tehet másképp. Hogy saját magának jobb legyen. Hogy az önzésnek jobb legyen, erősítse a jégtömbszerű lelket, soha fel nem olvadást hagyva a halovány napsugaraknak.
Mert már a napsugár is halovány volt. A pici meleg kezdett odaveszni, a rideg szél átjárta, ahogy beljebb sétált a lakásba.
- Ne menj be. - utasítja. Szavai is fagyosak, korbácsként sújtanak le.
'180 fokos fordulat, vagy a valóság...?'
- Miért? - a kérdés gyorsan mellbe vág. Nem kellett volna mondani az előzőt. Nem szabadott volna, hogy sejtsen. Hagyni kellett volna, mint a a pici gyermeket még játszani az elpusztult állatkával.
Mert a rigó elaludt, - s többé nem ébred fel. Nem dalol, nem énekli ki a szív melegét. Nem vigad. Mert meghalt.
A szerelem meghalt.
Megfagyott ő is, akár a kismadár aki nem repült a forró Afrikába. Végleg elfagyott, elfogyott.
Elveszett.
Újjáépíthetetlen.
A fiú mereven állva csóválta a fejét, nem tudott mit felelni a lánynak. Érezte, hogy már semmi sincs rendben. A lány megsejtette, a szív megérezte.
- Baj van? - kérdez ismét, istenem, miért kérdez ennyit és mindent egyszerre.
Majd ez okozza a vesztét végül.
- Semmi. - ócska, szimpla felelet. Semmiérő, semmitmondó, üres. Nem túl kimagyarázó. Sokra nem megy vele.
A lány bólint. Elfogja a választ. Elfogadja a semmit.
Mindig ezt tette.
Elfogadta a semmit. Elfogadta a nemlétezőt, élt vele... élt bele. Mintha lenne.
Mintha lett volna.
De nem volt. Sohasem volt. Semmi volt. Mindig csak semmi volt.
És ő imádta ezt a semmit. Ezt a nagyon nagy semmit, ami most még semmisebbé válik a semminél is jobban. Örök, végső semmi lesz.
A konyhába ment. Leült az asztalhoz, s várt. Várt valamire, amit a fiúnak kellett volna tennie.
De nem történt, - ismét csak a semmi.
Kínozta.
Peckesen, urasan a hajába túrt, meglebegtette a szépre nyírt fürtöket, és pislogott. Nem túl szerethetően - pislogott.
- Vártalak. - kezd bele helyette a lány. Félénken dobja oda neki a labdát, ezzel az egy szóval rajta. Ez a fél mondatnak se nevezhető kis "nyalábka", ami mégis többet jelent egy körmondatnál.
Körmondattal nem lehet szerelmet mondani.
Egy szóval lehet csak.
- Nem tudtam elmenni. Bocsánat.
Túl hosszú, túl hosszú, túl hosszú. Kifejezetlen érzések vannak benne - negatívak, pesszimisták, undorítóak, mint a mocskos fekete szenek. Lehetetlenek.
Könnyek gyűltek a lány szemébe.
- De én mégis vártalak. - nagyot nyelt, nehezebben vette a levegőt - Túlzottan vártalak, és nem bírtam ki.
Soha nem volt őszintébb. Szíve pici óraműként kattogott, a langymeleg elszállt, messzi tájakra költözött - utolérte a kis énekesmadarat.
- Mondtam, hogy bocsánat.
Szorította az asztal sarkát. Hosszú, keskeny ujjaival lenyomatokat hagyott a márvány utánzat pulton, kicsit megnyomva a műanyagot.
- Feszült vagy.
Helyes megállapítás. A fiú mindennél feszültebb, veríték csorog végig a homlokán, kiizzad, ahogy közelebb lép a lányhoz.
- El kell menned.
Csend. A légy zümmögése is elül, az ajtó nem nyikorog már, a csap nem csöpög, a szellő nem susog. A lélegzet is megszűnik egy percre.
- M-miért? - még több könny.
- Börtönből szöktél, el kell menned innen. Nem vonhatnak engem is felelősségre miattad.
Miattad... Minden miattad, ugye? Csak a kérdés: melyik miattad....?! Megválaszolatlan marad.
- Hiszen ártatlan vagyok, nem teheted ezt velem!
Felállt a székről, egy kisebb zokogás kezdett kitörni belőle. Szíve egy hosszú törésvonal mentén kezdett repedni - összeforraszthatatlanul.
- De tehetem.
Persze. Az Úr mindent megtehet "szíve" hölgyével... Amit csak kedve tart.
- Senki nem hisz neked Aubrey. Én sem, és a kedves szüleid sem. Ezért mentek el. Itt hagytak végleg. Védtelen vagy, egy vádlott... Egy üldözött kutya. ... Ideje menned.
Vádlott... Vádolt. Egy ártatlanul vádolt véreb, egy nagynak és félelmetesnek tűnő kutya, aki igazából nem tett semmit, csak a gazdája mellett maradt, mikor elpusztult. Ezért el kellett altatni.
- Nem mehetek el. Itt kell lenned mellettem, és vigyáznod rám az örök időkig Nathan. Nem hagyhatsz el, nem teheted meg velem ezt. Nem.
A kicsi patak megáradt. A környékén lakó emberek elhaláloztak, megfulladtak az árban.
Aubrey sodródott könnyei folyamában.
- Bármit megtehetek Aubrey. Köztünk nincs semmi. Soha nem is volt.
3...2...1...Bumm. Szívtörés. Ez már végleges? Összetörhet ennél jobban bármi is? Kétlem.
A szerelem üti a legnagyobbat - mindig övé a kegyelemdöfés.
- M-mi? Nem mondhatsz ilyet. Te nem. Nem...........
- Hát nem érted? Tényleg nem érted?! Ez az egész egy színjáték volt! Egész eddig egy színjáték volt Aubrey!
Igen. Egy színdarab, egy igazai dráma szomorú végkifejlettel. A modern Rómeó és Júlia. De csak Júlia volt szerelmes.
- Színjáték? Nem is szerettél...?
- Soha. Téged soha.
Kész. Vége. Ennyi volt. Menjünk most, messze, világgá, bárhová, csak mondd, hogy ez nem volt igaz.
De igaz volt. Sajnos.
A semmi mindig igaz.
- Gyűlöllek. - két lépés előre, egy erős kézmozdulat, majd jól hangzó csattanás.
A tökéletes pofon összetevői.
- Rohadj meg, te büdös naiv ringyó! - két kéz kiránt, egy az egyik oldalról, egy a másikról, két csattanás, földre esés...
Erős férfiak kezek. Edzett ököl. Gyenge, finom nő.
A tökéletes verés összetevői.
Még visszanézett rá a talajról is. Elesett, megsérült, mindene sajgott és fájt, de visszanézett rá. Felnézett, a férfi egója pedig a felhőkbe szökkent.
- Egy ócska szemét vagy.
- Ez az utolsó mondatod?
- Hozzád igen.
Elmosolyodott. A kezéért nyúlt, nem finoman, sőt durván rántotta fel. Rosszul. A lány a szekrénynek esett, beverte a fejét. Kicsi púpot érzett mikor megérintette a tarkóját.
- Jajj, bocsika. Nem így akartam. - visszajött a kígyó mosoly.
Egy újabb erős rántás, és most nem a szekrényben - a falban koppan a feje és a háta. Eszméletét elvesztve csúszik le a térelválasztó mentén...
Többé nem ébred. Ő sem, mint a kicsi rigó. A pulzusa csökken, majd meg-megáll, végül már csak néhol üt. Már nem érez, nem hall, nem lát, nem tudja, hogy még mindig ütik, vágják.
De már nem is számít neki. Elrepült, mint a pici énekesmadár, visszaszerezni szíve halk melegét...