4. rész

Valahol máshol

Éjfél. Szürke, hamvas éjfél.

Felhős az ég, néha még csöpög is az eső.

Vércseppek terítik be a macskaköves utak térköveit. A hangosan dübörgő kocsik eltűntek, az idősebbek alszanak, a fiatalok a vad buli közepén ittasan támolyognak egyik szórakozóhelyről a másikra.

Csendes az éj. Egyedül egy hang söpör végig. Lesöpör. Kitisztítja a füled, már sokkal jobban hallasz, egyre tökéletesebben és tökéletesebben... Már hallod is. Itt van. Melletted. Ordít, sikít, üvölt.

A démonod. A te démonod is, úgy ahogy mindenki másé. Osztozol.

Ez a sikoly mindenki másé. Örökké tart, felébreszt, ráébreszt a valóságra.

Túl hangos. Belülről, szívből jön és nem hallgat el soha. Benned él tovább. Kicsit beleőrülsz, szenilis leszel, érzed, mintha követne... Nézz hátra. Most is ott lehet mögötted.

Fájhat tőle a füled. Sajoghat a fejed, zsibbadhatnak a végtagjaid... Már talán nem is látsz. Lehet, hogy vak vagy.

Belegondolsz. Beleőrülsz, vergődve rángatod magad és csak szidod a jó istent.

Pedig te teremtetted. Magadnak.

A vér szétfolyt a köveken. A férfi erős, vértől duzzadó, izmos karjaival rángatta odébb élettelen kedvese testét. Igazából sosem volt számára kedves. Nem. Inkább hajlott az ellenszenv felé. Egy hisztis kislány volt számára, akinek a szülei tömött pénztárcákkal járkáltak.

Egyre, s egyre kijjebb értek a városból.

A lány már nem érzett. Lélegzete megállt, mikor az utolsó sikoly megrezegtette hangszálait. Nem sikított többé, nem, már nem. Odalett az a finom, lágy, vékony hang. Csak a vére maradt. Az Ő vére...

A kis cseppek elsiklottak a kövek között. Érzékelten ujjai megakadtak egy-egy mélyedésben, kisebb szilánkban. Feje minduntalan koppant, ahányszor egy-egy buckán húzták végig.

A démona lett. A férfi minduntalan hallotta fejében azt a végzetes sikolyt. Élt benne, örökké tovább. Már képtelen volt szabadulni. Elkapta, az övé lett. Megölte. Kitaszította az élők sorából - eztán hát a halálon túl is vele lesz. Ugye kedvesem, míg a halál el nem választ... Sőt. Még az után is.

Pillanattöredékek elmúltával fordult hátra mindig. Mintha jött volna mögötte... Valaki. Valaki, vagy valami. Egy ismeretlen. Egy bizonyos matematikai 'x', akire nem létezik egyenletmegoldás.

Szenilis lett. Belegondolt, kicsit beleőrült... Sajgott a füle, fejében lüktettek agya tekervényei, végtagjai elernyedtek. Remegett.

Elvesztette az őt körülvevő normalitást. Csak a lány élettelen sikolya maradt neki, minden mástól megvált, már szinte saját magát kívánta a halálba.

Ahogy szorította a finom női ujjakat, véraláfutásokat képzett a kis kezeken. Lélegzete megsokszorozódott, enyhébbé, mégis szaporábbá vált. Izgult. Szinte félt, hátranézni se mert már. Nem bírta látni az arcot, a monoklival a szeme alatt.

Rettegett az alkotásától.

Meg kellett szabadulnia tőle - minél előbb. Megutálta a vérrel készült festményt, maradt volna az óvodában használt színes ceruzáknál, de már késő volt. Felnőtt a képpel együtt.

Csendes, eldugott hely után kutatott. Kellett valami megtalálhatatlan, rejtélyes, ahol még a madár se jár. Egy olyan vidék, amerre senki sem találhat Rá.

Hol lehet ez? Még maga sem tudja, maga sem érzi... Gondolkodik. Töri a fejét, átlényegül a gondolatba - közben kicsit megáll. Körbenéz. A külvárosban vannak, ezen a szent helyen nem élnek sokan. Akik pedig mégis ezt a részt választják, túl gazdagok ahhoz, hogy itthon legyenek, és maguk végezzék a ház körüli teendőket, például a... 

Szemétszedést. 

A lány teste egy szemét volt számára. Egy olyan kis össze-vissza vagdalt papírdarab, amitől ideje volt megszabadulnia. Ki akarta dobni.

Egy sötét konténer felé vette az irányt, megsokszorozta lépteit, örült a fejének. Ez a csodás, felülmúlhatatlan ötlet csak is az övé lehet. Micsoda lángelme... Fantasztikus.

Felemelte az élettelennek tűnő testet, felnyitotta a konténert. Egy zsákba csomagolta a hölgyeményt, majd útjára engedte: "A szemetesek majd elvisznek haza, mocskos ribanc."

Elérkezett a 'viszlát' ideje. A férfi leporolta magát, kicsit összeszedte gondolatait, majd futásnak eredt. Szégyen ez, de hasznos. Elgondolta miként fog új "szerelmével", és annak pénzével együtt a Karib-tengeren pihenni - talán már holnap. 

Oh, ezek a csacska álmok... De szépek is.

A koncertnek vége. Hajnali két óra, a közönség már éjfél előtt elment, mikor a muzsikának vége szakadt. Kemény afterparty-n vannak túl a zenészek. Mindenki egy kicsit becsiccsentve, egyesek jobban, mások kevésbé. Haza indulnak. Érkezik a sofőr - aki józan maradt -, és egyesével bepakolja a tagokat az autójába. Egy limuzin. Gyönyörű, hosszú, és fekete, mint az égbolt - épp csak csillagok nélkül. A társaság még egy utolsót koccint a kocsi hátsó ülésén, majd mindenki sorra kiszáll a megfelelő címen. Valaki a kedveséhez, barátjához, barátnőjéhez megy - csak kevesen vannak egyedül ma éjjel. 

Az énekes is ehhez a kevéshez tartozik. Megöleli a többieket, mikor kiszállnak, magát kérte utoljára. Ketten ülnek csak az autóban - a magányos farkasok. A többiek már heves csókcsatában otthon, csak ők ketten fogják végigaludni az éjjel hátralevő részét - egyedül. 

Az ember azt gondolhatná, hogy barátok, legjobb barátok, legeslegjobb barátok... Az énekes és a gitárosa. A kedvenc gitárosa. Szűrjük le - valamelyik mindenképp többet érez. A másik pedig... tagad. Istenem, milyen buták néha ezek a művészek.

A csapatban mindenki titokban szurkol nekik, fogadásokat kötnek, hogy melyik hónapban fogják őket végre együtt látni. Be kell vallani, tényleg aranyos lenne.

- Jó este volt, azt hiszem az egyik legjobb mind közül - motyog zavartan a tökéletes hangú énekes, kicsit beletúr a hajába, hogy leplezze, milyen kellemetlenül is érzi magát... Kettesben. Vele.

- Igen, egyetértek - ez is éppen hogy kinyitja a száját, alig érthetően beszél, a másik mégis tisztán hallja. Minden egyes szót megért, mert figyel. Ha nincs is közöttük szemkontaktus, úgyis annyira megértik egymást, mint a testvérek. Vagy... mint a szerelmesek.

Csend. De kínos... Mindegyik a másikat várja megszólalni, de a bizonyos másik nem meri megtenni a lépést. Társaságban annyival könnyebb - mindenki mindenkivel beszélget, együtt nevetnek és nem kell ennyire közel érezni magunkhoz a másikat. Jó a közelség, de ha fél az ember, mindent elronthat.

Szemeznek. Mindketten a telefonjukat bámulják, chatelnek - de nem egymással. Az egyik fölnéz, látja, hogy a másik is emelni kezdi a fejét és gyorsan visszanéz a mobilra. Majd mikor szeme sarkából észleli, hogy már nem figyelik, ismét megbámulja a vele szemben ülőt. 

Azonban egyszer csak elrontják. Nézni kezdik egymást, szinte már közelednének is a szemköztihez, mikor egyikőjük észbe kap, villám sebességgel hátradől, és ismét csekkolja a Twitter-t. 

- Kicsit zavarnak tűnsz - suttogja a basszusgitáros, mire a frontember beletúr a hajába, néhány tincset elsimítva a homlokáról. 

- Mi? - kapja fel a fejét, mintha nem figyelt volna - Nincs semmi. Csak... 

- Csak? - szakítja félbe. Túl kíváncsi a válaszra, hogy megvárja.

- Épp a képet néztem, amit kitettél. Mikor csináltad?

A közönség ujjong, szinte tombol a felvételen - de csak a háttérben. A központi elem az a teljfölszőke fej, amiért mostanában a sötétebb hajú férfi egyre jobban odavolt. Inkább azt nézte, mint a rajongóit.

- Sleepwalker közben, mikor te a zene alatt hátramentél a pódiumra. Az emberek sikítoztak, tapsoltak... Fantasztikus volt a közönség. 

- Oh, igen a közönség... Remek volt.

Most vette észre, valójában miről is szól a fotó.

- Miért? Nem tetszik a kép? - aggodalom a hangjában. Ha azt mondaná, hogy nem tetszik neki, leszedné.

- De, de. Nagyon tetszik.

- Akkor?

- Csak kérdeztem. Csak úgy. 

Lementette a képet a mobiljára. Megnyitotta a fotóalbumban és sokáig nézett rá, majd a vele szemben ülőre. Mikor az is felnézett bezárta az alkalmazást, és visszalépett a közösségi oldalra. 

- Adam, te ma nagyon furcsa vagy. Valami baj van? Nem szoktál így viselkedni.

Felnézett, megint úgy próbált tenni, mintha nem hallotta volna a kérdést.

- "Nincs semmi baj, csak rájöttem hogy még mindig túlzottan bejössz." - gondolta, de nem mondta ki.

- Én? Furcsa?

- Igen, ezt mondtam.

- Én mindig ilyen vagyok. Tehát szerinted mindig furcsa vagyok?! Kifejtenéd kicsit, ha kérhetem?!

Talán kicsit eltúlozta a dolgot. Fennakadt rajta, amit a másik férfi meg is érzett azonnal.

- Hé, nyugi. Ne húzd fel magad, én csak... 

- Nincs semmi bajom, Tommy. - le akarta zárni a témát, bármennyire is érdekelte mi lett volna a mondat vége.

- "Pedig én csak aggódom miattad..." - oh, igen a kimondatlan szavak. Újra itt vannak és újra tönkretesznek mindent. Az embereknek spontánnak kéne lenniük, hogy minden olyan mondatot ki merjenek mondani, amit akár nem is lenne szabad, sőt... Életeket változtathat meg.

- Talán kicsit sokat ittál. Megint. - motyogta a szőke alig hallhatóan.

- Mi?! 

Érezte, hogy kicsit felmegy benne a pumpa, habár barátjának igaza volt. Az utóbbi időben kicsit elhagyta magát, általában bűzlött az alkoholtól a koncertek után...

- N-nem mondtam semmit - legszívesebben felszippantotta volna előző mondatát, de tudta, hogy erre már nincs lehetősége.

- Szóval szerinted alkoholista vagyok.

Ez a kijelentés ütött. Semmiképp nem akart összeszólalkozni a gitárosával, mivel kicsit túlzottan kedvelte, de valahogy az előző szavai nem estek jól - még ha igaz is. Tommy megrémült, egyáltalán nem erre akart kilyukadni és kicsit maga is mérges lett, mert egy ilyen jó koncert után nem ezzel akarta zárni a napot.

- Nem, Adam. Nem mondtam ezt, kérlek ne forgasd ki a szavaimat. - kicsit harsány volt már maga is, ahogy visszavágott.

- Hazug alkoholista?! - már szinte maga sem értette miért mondja ezt. Már a vita tétjét se tudta, csak egyre idegesebb lett saját zavarában.

- NEM! ADAM, NEM! Teljesen megzakkantál?! Miket beszélsz, komolyan, nem azért vagyok itt, hogy sértegesselek, de válogasd meg a szavaidat velem szemben, légyszíves! - kicsit kétségbeesetten hangzott, főleg mikor a sötétebb hajú férfi elővett egy üveget valahonnan az ülések alól...

- Akkor a hazug alkoholista most inni fog! Erre inni kell! Koccintsunk arra, hogy végre kimondtad, amit mindig is akartál, kifejtetted a véleményed és remélem... - szájához emelte a feltételezhetően borral teli palackot és meghúzta - ...remélem, most boldog vagy!

- Mert te igen? - apróra összehúzta magát, mint egy macska. Megijesztette a kép, amit látott. Adam aki piál, aki kiforgatja a szavait... Adam, aki mérges rá... Kicsit volt csak elborzasztó.

- Én igen! - nevetett, kicsit önkívületi állapotban, majd végigfeküdt az ülésen.

- Rendben, akkor légy boldog egyedül, mert én ebből nem kérek, köszönöm szépen! 

A "taxi" megállt, az alacsonyabb termetű gitáros kipattant belőle és elszaladt. Mikor hazaért bevágta maga után az ajtót, és azonnal ágynak esett. Fejében felgyűlt egy óriás kupac gondolat, amiket azon nyomban képtelen volt kitörölni, pedig mennyivel jobb is lett volna...

Az énekes egyedül maradt a limuzinban, ráparancsolt a sofőrre, hogy teljes gázzal vigye haza. Belekortyolt a borba még egyszer. Ránézett az üvegre, megjelent a szeme előtt az előbbi veszekedés képe, majd mikor a kocsi lassított egy pirosnál, kihajította a számára üdítő nedűt tartalmazó tárgyat az ablakon. Megutálta. Megutáltatták vele. Többé nem volt képes inni abból az üvegből.

Mikor a kocsi végleg megállt, kifizette a söfőrt, majd kiszállt. Megigazította a ruháját, majd zsebéből elővette a kulcsait. A zár kattant, az ajtó nyílt és a következő percben már a nappali kanapéjára rogyott le. Borzasztóan bánta amit tett, szégyellte magát. Kivette a zsebéből a mobilját, amit egy fél órája még erősen volt alkalma nézegetni. Legszívesebben dobott volna egy üzenetet a szőkének, hogy ne haragudjon, túlreagálta. De túl makacs és konok volt mindehhez, nem is tett semmit. A lelkiismeret furdalta, de saját önérzete túljuttatta ezen. 

Nem bírt arra gondolni, hogy másnap dolga lehet esetleg és ki kéne aludnia magát. Képtelen volt lehunyni a szemét. Felkelt, kiment a konyhába. Töltött magának egy pohár vizet, majd úgy döntött kicsit rendet tesz. Ez a gondolat még számára is szokatlan volt, de jobbnak látta most eképpen a dolgokat.

Mindeközben odakint, egy hatalmas ház előtt, ahol nemrégiben egy limuzin parkolt, a lakópark központi szemetesében mozgás támadt. Az egyik zsák életre kelt, megmoccant. Benne egy élettelennek hitt testbe vissza szállt a lélek, tán valami isteni csoda menthette meg. Apró karja megmoccant, szemei azonban még képtelen voltak kinyílni. Érezte a bűzt, apránként tértek vissza az érzékei - már, már tudatánál volt. Az első dolog, amit biztosan tudott, az az volt, hogy ki kellett jutnia onnan, ahol van - akárhol is legyen. Karját lendítette meg, először csak megsimítva a kuka oldalát, majd egyre erősebben és erősebben ütögetve, püfölve azt. Már hússzor elvégezte ezt a mozdulatot, kezdte feladni, amikor...

Közben a férfi gondosan összegyűjtötte a széthagyott dolgokat a konyhájában, egy zsákba gyűjtve őket, majd elindult kifelé. Az ajtóba érve megtorpant, zajt hallott. Körbenézett, de nem látott semmit. A zörej elállt, tovább lépkedett úticélja felé. Elért a szemetesig, azonban egyből meg is hőkölt, mert újra hallotta a hangot - a kukából. Elképzelt mindenféle rosszat - kutyáktól elkezdve a hajléktalanokon át mindenig. De ami várta arra nem volt felkészülve...

- Oh édes istenem...!